Nem kisebb feladatra vállalkozott a GameStar szerkesztősége, mint a 2010-es évek során végigjátszott temérdek videojáték közül a legnagyobb kedvenceink kiemelése. Szerencsére azért elég sokan nekiveselkedtek íróink közül ennek a kihívásnak, úgyhogy bőségesen találtok itt olvasnivalót.
RG - Amikor elolvastam, hogy 10 évet kell összeszedni öt címben, esküszöm, arra gondoltam, ez egy baromi nehéz feladat, mert elsőre csak egy-két játék jutott eszembe. Aztán hátradőltem, felnyitottam egy sört, belekortyoltam, behunytam a szemem, és lám, össze is állt a kép. Még az évtized elején robbant be az életembe teljesen véletlen a The Elder Scrolls V: Skyrim, és azóta is folyamatosan ott figyel a gépemen. Nem játszom vele mindig, de ha kedvem szottyan, akkor szívesen üvöltöm, hogy Fus Ro Dah! Szintén mély benyomást tett rám a Grand Theft Auto V, ami elképesztő mestermunka, nem véletlen, hogy túl vagyok már néhány végigjátszáson. Idővel megszépülnek az emlékek, főleg akkor, ha a folytatás elsőre inkább csalódás, így eshet meg, hogy utólag egész jó játéknak tudom be a Mafia II-t, amin látszott, hogy a derék csehek nem olyannak álmodták meg, mint ahogyan végül a játékosok elé került. Autós lelkületű emberként hadd említsem meg az Assetto Corsa című száguldást, ami ősi szimulátoros géneket hordoz magában, és remek program a magamfajta gamerek számára. És ha már négykerék, akkor álljon itt a Dirt Rally, ami visszaadta a reményt, hogy van kiút az árkád autózás mocsarából. Éljen soká a rali!
HP - A világ 10 leghülyébb dolga között egészen biztosan ott van a toplisták készítése is. Szinte képtelenség valódi rangsort állítani, ezer és ezer inger ért az elmúlt évek során, amelyeket nem lehet dobogóra tenni, még akkor is, ha itt 5 címet emelhetnék ki az emlékek mocsarából, mint Yoda mester az X-szárnyút. Ami talán a legnagyobb hatással volt rám, az a The Last of Us, a Detroit: Become Human, a Days Gone, a The Witcher 3: Wild Hunt, és a Resident Evil VII (vagy a 2 remake-je?), de ez is csak most ilyen kényszeredetten kipréselt csapat, amelyre azért rányomja erősen a bélyegét, hogy az utóbbi évekre még emlékszem valamennyire, míg a 10-es évek eleje már a feledésbe vész. Lefutott egy teljes konzolgeneráció, nagy élmény volt a VR (még ha sekély is), meg a mozgásérzékelős és ritmusjátékok, imádom a Nintendo Switch és a PlayLink partyjátékokat, szóval tényleg bármilyen listát összevakarnék pillanatok alatt. Rengeteg címet imádtam, remek évtized volt ez, maradjunk ennyiben!
Kivi - Rengeteg kedvencem volt az elmúlt évtizedben, viszont ami a legjobban magával ragadott és a legtöbbet foglalkoztam vele, az a Dota 2 volt. 2013 augusztusában játszottam le az első meccsemet úgy, hogy semmit nem tudtam a MOBA játékstílusról, azóta pedig hosszabb-rövidebb kihagyásokkal, de a mai napig játszom a folyamatosan változó, bővülő és frissülő játékkal. Nagy hatással volt rám a Call of Duty sorozat, nagyon élveztem még a Detroit: Become Humant, amely korszakalkotó az interaktív történetmesélést illetően, és ha toplistát lennék kénytelen írni, biztosan helyet kapna a GTA V, a Skyrim és a The Witcher 3 is. Sok jó játékhoz volt szerencsém, számos franchise tett a rajongójává, és bízom benne, hogy a következő évtizedben is megannyi különleges alkotás fog születni.
Tonight - Lehetetlen lenne sorrendet felállítani azon játékok között, amelyek a legmeghatározóbbak voltak számomra, de ha időrendben haladok, akkor azt hiszem a Portal 2 volt az évtized legelső olyan megjelenése, ami után tartósan a földön maradt az állam, mert még a nagy kedvenceim között is kevés van, amiben ne látnék valami kivetnivalót. A következő nagyágyú mindenképpen a The Last Of Us volt, ami bár nem mutatott radikálisan újat, olyan szinten tökélyre fejlesztette a sztorivezérelt akciójátékok jól ismert receptjét, hogy a versenytársak azóta is próbálják utólérni. Pár évvel később végre megjelent a játék, ami miatt anno még a PlayStation 3-at vettem, vagyis a legendás Shadow of the Colossusért is felelős Fumito Ueda következő mesterműve, a The Last Guardian. Bár nem lett akkora visszhangja, mint elődjének, én imádom azokat a játékokat, amelyek teret hagynak a karaktereknek, ahelyett hogy folyamatosan történésekkel bombáznák őket és amennyire mesés világban játszódik a történet, annyira hihető és életszerű még különc főszereplője is, Trico. Szokatlan módon az utolsó két jelöltem ugyanabban az évben jelentek meg, ugyanis a Sony és a Rockstar is 2018-ben döntöttek úgy, hogy ledobnak egy-egy atombombát a God of War és a Red Dead Redemption 2 formájában. Mindkét játék elképesztő, bár ha választanom kéne, Cory Barlog és csapata nem csak kiváló játékot tett le az asztalra, de zseniálisan gondolt újra egy közismert főhőst.
TÁ - Az egyik kedvenc trendem ebben az évtizedben, hogy ismét egész sok belső nézetes játékban láthatunk kiváló közelharci mechanikákat. Az FPS-nézetből történő ütlegelés és kaszabolás okán simán a listámra kerülhetett volna a két Vermintide is, de a részletesebben kidolgozott mechanikái miatt végül a Chivalry: Medieval Warfare érdemelte ki nálam a top 5-ös helyet. Ez a játék rengeteg kiélezett, taktikus párbajjal és persze kaotikus, ordítozó karakterekben és teamkillekben bővelkedő bunyóval ajándékozott meg, így még szomorúbb volt látni, hogy az utódjának szánt Mirage milyen elképesztően hamar és látványosan bukott meg. Szintén kiváló évtizedet zártunk az egyedi mechanikákkal feldobott sztoriközpontú játékok terén is, elég csak Lucas Pope játékaira, a Her Storyra, vagy éppen a Firewatchra gondolni. De a prímet számomra Josef Fares viszi ebben a kategóriában, aki az osztott képernyős A Way Out előtt a Brothers: A Tale of Two Sonsban mutatta meg, hogy egy játékossal is lehet rendkívül érdekes kooperatív játékot készíteni. A rövid, ám annál kreatívabb kaland ráadásul szerintem az egyik legjobb példája annak, hogyan lehet a mechanikákat bevonni a történetmesélésbe, úgyhogy Fares első játéka valószínűleg sokáig hivatkozási alap marad - illetve azon kevés játék egyike, aminek megkönnyeztem a lezárását. Ugyan a Blizzard sem önti már úgy magából a klasszikusokat, mint régen, az Overwatch számomra egyértelmű mestermű. A MOBA-elemek más műfajba (ebben az esetben FPS) történő átültetése zseniálisan sikerült, így a karakterek harci és mozgásbeli képességei mindig izgalmas interakciókba kerülnek egymással és a pályákkal, ráadásul mindehhez egy izgalmas és kiválóan megjelenített világot talált ki Jeff Kaplan csapata. Ez az egyveleg pedig tovább lekötött, mint bármelyik shooter ebben az évtizedben, pedig nem volt gyenge a mezőny. Mikor megtudtam, hogy a kedvenc fantasy univerzumom találkozik a kedvenc stratégiai sorozatommal, vagyis érkezik a Total War: Warhammer, kedvem lett volna pezsgőt bontani, a hype ezúttal pedig nem volt alaptalan. A varázslatok, repülő egységek, különböző hősök és elsősorban a radikálisan különböző fajok olyan szintű változatosságot hoztak az egyébként is jól működő Total War-formulába, hogy valószínűleg csak az eddig megjelent két rész le tudna kötni néhány évig. Nem kis részben a From Software tevékenységének köszönhetően ebben az évtizedben nagyot mentek a kifejezetten nehéz játékok, engem viszont ebből a fajta alkotásból a Hollow Knight rántott be a legjobban. A Team Cherry által megálmodott bogárkirályság titkainak felfedezése mellett a kihívás szintje is tökéletesen lett belőve, hogy ne adjak fel egy-egy nehezebb bossfightott a tizedik próbálkozás után sem, sőt már alig várom, hogy a Silksong hasonló módon gyötörjön.
Szabi - Nagyon nehéz öt kedvenc címet megneveznem ebből az évtizedből, hiszen ezalatt szerettem bele menthetetlenül a videojátékokba, így megannyi fantasztikus alkotás tett rám nagyon mély benyomást, de talán így tudnám összeállítani a számomra legfontosabb játékok listáját. Az első helyezetten szerencsére egy pillanatig sem kellett gondolkoznom, mivel az legelső rész 2007-es megjelenése óta láncos kutyája vagyok Sapkowski világának, és ez bizony a CD projektes srácoknak köszönhető, akik a The Witcher III: Wild Hunttal olyat alkottak, ami nem csak ebben a szériában, de a videojátékiparban is egyedülálló. Nincs az a szuperlatívusz, amit ne lőttek volna már el nálam sokkal tanultabb kollégák, így csak annyit írnék, hogy idén ugrottam neki a negyedik végigjátszásomnak és ezúttal a 100%-ra hajtok. Igazából az egész Mass Effect trilógiát a szívem egy különleges szegletében őrzöm, viszont csak második és harmadik felvonás született ebben az évtizedben. A szerepjátszás egy olyan magasiskoláját mutatta be a BioWare, amire azóta is csak ritkán találni példát. Nem tudnék rangsort állítani a két epizód között, hiszen a harmadik rész kétségtelenül pocsékra sikerült utolsó 20 perce sem tudta számomra tönkretenni azt az élményt, amit Sheparddal és legénységével élhettem át, akiket olyan mesterien sikerült megírni, hogy törődtem velük, szerettem őket, és megkönnyeztem, ha valamelyiküket elvesztettem a harc során. Sorozatban a második csalást követem el, hiszen ismét két játék kerül a dobogó egy fokára, de ez a két játék ugyanabba az élménybe vezetett be: The Forest és Don't Starve Together. Sohasem rajongtam a multiplayerért, és a túlélőjátékok sem kötöttek le, azonban a kettő ötvözete számomra olyan szinten betalált, hogy bizony sok álmatlan éjszakát köszönhetünk egy barátommal annak, hogy nem tudtuk abbahagyni a bázisunk csinosítgatását, a világ felfedezését. Sohasem hittem volna, hogy bármi is rá tud venni, hogy hosszú órákon keresztül virtuális fákat vágjak ki, de ezt mindkét játék elérte; nincs bennem megbánás. Harmadszor vagy negyedszer futottam neki a The Elder Scrolls V: Skyrimnek mire végül megértettem, hogy mi az amiért annyi ember odavan. Sok időbe telt, mire el tudtam engedni, hogy egy erős, sodró lendületű narratívát várjak el a játéktól, de amikor ez sikerült, akkor találtam rá arra, hogy mennyire el lehet merülni a világban, a karakterfejlesztésben, a céhek küldetéseiben, a kasztok ötvözésében, ezek után arra volt nehéz rávegyem magam, hogy végre elszakadjak Skyrim világától. A bűnös élvezet megérdemel egy negyedik helyet. Adjuk meg az ördögnek, ami az ördögé. Több órát töltöttem hajókázással, búvárkodással, erődrombolással, csáklyázással, bálnavadászattal és egyéb kalózhoz méltó kalandokkal, mint amit be mernék vallani. Eleve szerettem az AC szériát, de a Assassin's Creed IV: Black Flaggel egy olyan hangulatot sikerült megidézni, ami azonnal beszippantott és szerintem azóta sem sikerült a bérgyilkosok kalandjainak megugrania azt a szintet, amit a 2013-as rész beállított.
Paca - Kevés olyan év volt 2010 óta, melyből ne tudnék legalább öt olyan játékot kiemelni, amit ilyen-olyan okból imádtam, úgyhogy ezt a kb. ötvenes listát öteleműre szűkíteni nem volt könnyű feladat. Nyilván élénkebben élnek még bennem az elmúlt pár év emlékei, 2-3 éves játékok hamarabb eszembe jutottak, de aztán mélyebbre túrtam, és így mutatkozott meg, mi vésődött a szívembe igazán. Nagyon sajnáltam volna, ha lemarad mondjuk a 2011-es Portal 2, ami a kreatív, egyedi, azóta is páratlan játékmenetét egy mókás sztorival ötvözte, vagy a The Last of Us, ami akciójátéknak sem volt rossz, de interaktív film mivolta miatt szerettem meg igazán. Nem tudom, hálás lehetek-e a Ubisoftnak a Rainbow Six: Siege-ért, amire - a megfelelő csapattal - úgy ráfüggtem, hogy hónapokig hajnalokba nyúlóan toltam, és 350 órát pakoltam bele meglepően rövid idő alatt. Fantasztikus élményt adott a játék, kommunikációs tréningekre is ajánlanám; ahogy az Overcookedot is (és annak folytatását, persze), ami azóta, hogy először játszottuk a családdal, állandó ünnepi program lett, és hangosan üvöltözünk, ha valaki nem szeletel, nem mosogat, vagy poroltóval a kezében rohangál ahelyett, hogy szervírozná a kész kaját. A listám végére (a sorrend pusztán időrendi) a Marvel's Spider-Mant tenném fel, ami minden elemében fantasztikus volt, és néha csak azért indítottam el, hogy hálóhintázgassak kicsit Manhattan utcái felett.
Gucs - The Witcher III: Wild Hunt egy zseniális alkotás, és talán nem túlzás azt állítani, hogy az évtized legjobb szerepjátéka. Sikerült megszerettetnie velem Sapkowski világát, és tulajdonképpen a harmadik rész miatt játszottam végig a CD Projekt Red szériájának korábbi felvonásait és olvastam el a könyvsorozat több kötetét is. Muszáj megemlítenem a Blizzard hero shooterét is, az Overwatchot, aminek nagyon vártam a megjelenését, és nem is csalódtam benne. Nagy szó, hogy a srácoknak sikerült még egy remek franchise-zal kibővíteniük a már amúgy sem gyenge portfoliójukat. Véleményem szerint nagyon kevés a jó szuperhősös játék, ezért is került be a listába az Insomniac Games-féle Marvel's Spider-Man, aminek szinte azonnal sikerült beszippantania. A virtuális New Yorkban való hálóhintázást egyszer mindenkinek erősen ajánlott kipróbálnia. Nagy rajongója vagyok a Ubisoft sorozatának, és szerintem ez volt az egyik legjobb része. Már a második felvonás is remek lett, de az Assassin's Creed: Brotherhoodnak szinte minden téren sikerült felülmúlnia azt. Egyedi játékmechanikáival nagyon hamar az egyik új kedvencem lett a Rainbow Six: Siege. Akár a CS:GO is állhatna itt, mert rengeteg órát pakoltam abba is, de mivel az megtartotta elődjei játékmentét, ezért végül a Ubisoft lövöldéjét választottam.
Blade - Egy érdekes felismerésre jutottam az ötös listám kitalálása alatt: barátoknak, meg úgy általánosságban is mindig a gameplay-centrikus, abszolút a játékmenetre fókuszáló alkotásokra esküszöm, legalábbis szabadidőmben azokkal múlatom általában az időmet. Most viszont szinte kivétel nélkül olyan játékok jutnak az eszembe, amik érzelmileg is nyomott hagytak bennem, ezt pedig az esetek többségében egy különleges történettel tudják elérni. A Mass Effect-széria szerencsére mindkét előbbi szempontot ötvözi - életem egyik, ha nem a legmeghatározóbb játéktrilógiáját pedig automatikusan meg kell tennem az összegzésem királyának. Közvetlen utána a Dark Souls játékok harmadik felvonása jön, ami nem csak egy olyan hiánypótló élményt adott, amire a PlayStation 1 fémjelezte éra óta vártam, de alapjaiban változtatta meg, hogy milyen elvárásokkal ülök le egy videojáték elé. Az interaktív történetekkel is jó viszonyt ápoltam az elmúlt 10 évben, imádtam a Telltale-féle The Walking Dead első két évadát, de ebből a műfajból mégis a Life is Strange-et emelném ki, aminek az utánozhatatlan hangulatát és megtévesztően emberi karaktereit soha nem fogom feledni. Hasonló hatással volt rám a Brothers: A Tale of Two Sons, amit ízig-vérig a skandináv mitológia ihletett, és amihez egy olyan zárópillanatot komponálták a készítők, ami túlzás nélkül életem egyik legmeghatározóbb és maradandóbb élménye volt - mindezt durván három óra alatt érte el a játék. A teljessége igénye nélkül pedig a Diablo III-mal zárnám a listám, aminek már csak azért is bérelt helye volt a felsorolásban, mert mióta élek nem volt még olyan videojáték, amibe megközelítőleg annyi időt öltem volna, mint a Blizzard ARPG-jébe.
Chava - Meg sem próbálom rangsorolni kedvenceimet az elmúlt évtizedből, hiszen mindegyik kedves a szívemnek, megérintettek és hatottak rám, ha pedig időm engedné, tényleg bármikor újrajátszanám őket. Legyen tehát betűrend, mert az nem fáj senkinek. Még mielőtt PC-re költözött volna, az Alan Wake-t hoztam fel elsődleges érvként az Xbox 360 mellett dacára annak, hogy amúgy élek-halok a Halo sorozatért. A borzongató atmoszféra, Petri Alanko fantasztikus soundtrackje, az éjjel és nappal is eszméletlenül hangulatos Bright Falls, a narratívához szépen illeszkedő játékmechanikák együttese azt eredményezte, hogy szinte szünet nélkül jutottam el a stáblistáig, majd azonnal újrakezdtem magasabb nehézségi fokozaton. Együtt tudok élni azzal, ha sosem kap teljes értékű folytatást (az American Nightmare kevés), mert a DLC-kel együtt kerek egészet alkot, mégis első napon rohannék megvenni a gyűjtőit, amennyiben a Remedy rászánná magát. Megjelenése idején rövid próbát követően félredobtam az eredeti Deus Exet, mondván játszhatatlan vacak. Csak később döbbentem rá tévedésemre, amikor érettebb fejjel elkezdtem érdeklődni a szimpla lövöldözésnél többet nyújtó játékok iránt. Kész szerencse, hogy adtam neki egy második esélyt, mert akkor most nem rajonganék a cyberpunk témájú alkotásokért, és bizonyára valami másról emlékeznék meg a Deus Ex: Human Revolution helyett. Külön értékelem, hogy a poszt- és transzhumanizmus, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek kérdéseit boncolgató történethez Adam Jensen személyében tragikus hőst választottak, bár kudarca csak a folytatással, illetve az időben később játszódó régi epizódokkal együtt válik egyértelművé. Mostanában kevés örömre ad okot a Bethesda tevékenysége, de a Dishonored felkarolása miatt érzett hálám valószínűleg sosem fog elmúlni. Alapvetően a narratív játékokat szeretem, és az Arkane alkotása is rendelkezik értelmezhető, a saját lábán megállni képes történettel, mégsem az a valódi erőssége. Sokkal inkább a játékmenet, mely példamutató szabadságot kínál a tekintetben, hogy véres ösvényt vágva akarom-e beteljesíteni az igazságtalanul megvádolt Corvo bosszúját, vagy úgy érek célt, hogy eközben egyetlen csepp vér sem tapad a kezemhez. A képességek, fegyverek és kiegészítők kreatív alkalmazása mindenesetre olyannyira csábító, hogy nehéz megmaradni a pacifizmus ösvényén. Sokáig a Baldur's Gate és folytatása jelentette számomra a csúcsot, amit meglátásom szerint a BioWare fennállása óta csak egyszer tudott megugrani hosszú pályafutása alatt, mégpedig a Mass Effect trilógiával, amelynek kétharmada épp a mögöttünk hagyott évtizedre esik. Ezt megelőzően senki sem foglalkozott azzal, hogy több játékon keresztül átívelő történetszálakkal zsonglőrködjön, ezért még azt ellentmondásos befejezést is meg tudom bocsátani, ami az utólag kiadott DLC-k fényében egy kicsit több értelmet nyer. Shepard az a hős, akivé mindannyian válni szeretnénk, a Normandy(k) legénységénél pedig nehéz jobb társaságot elképzelni. Épp úgy jött ki a számítás (Véletlen? Aligha!), hogy az évtizedet leginkább meghatározó darabbal zárhassam a sort. Olyan alkotások, mint a The Witcher III: Wild Hunt csupán néhány évente születnek, hiszen jelentőségük messze túlmutat rajtuk, hatásuk pedig akár egy egész konzolgenerációval később is érezteti magát. A CD Projekt RED szerepjátéka hivatkozási pont és túlszárnyalandó példakép, amely mindennél ékesebben bizonyítja, hogy nem attól válik egy fantasy kiemelkedővé, ha telepakoljuk sárkányokkal és varázslókkal; hiteles és életszerű karakterek kellenek, árnyalt jellemek, földhözragadt emberi történetek, minden más csak körítés. Még ha utóbbi jelentősége nem is teljesen elhanyagolható.
Mocsy - Klassz évtized volt ez, nagyon nehéz kiemelni a legjobb címeket, sorrendet meg egyenesen dőreség lenne felállítani, szinte mindegyik játékkategóriában született kiemelkedő remekmű. Ez volt az a dekád, ahol két Xbox generáció után váltottam, egy nehéz családi döntés után áttértünk PlayStationre, mely azóta is a nappalink egyik legtöbbet használt elektronikus kütyüje. A konzol exkluzív címek miatt ez egy kimondottan jó döntés volt, a God of War, a The Last of Us és a Horizon: Zero Dawn meghatározó élmény volt, imádtam minden egyes percet, melyet ezekben a világokban töltöttem. Közben persze a PC sem lett elhanyagolva, ott inkább a nyitott világú szerepjátékok hasítottak, a Witcher III és a Skyrim elképesztően sok időt emésztett fel, amit azóta sem bánok. 2011-ben javában tombolt még a World of Warcraft láz, ez azonban néhány év alatt kihűlt, azóta sem sikerült felszítani a lángot. Helyette azonban megjelent a szeretve gyűlölt Star Wars: Galaxy of Heroes (igen, mobiljáték, lehet forgatni a szemeket), három éve minden egyes nap játszok vele és még mindig nem tudok napirendre térni azon, hogy vannak olyanok akik milliókat költenek rá minden hónapban, csak azért, hogy elsők legyenek a virtuális arénában. Idén találtam rá a The Legend of Zelda: Breath of the Wild gyöngyszemre, ez az a játék, amire szívem szerint 100 százalékot adtam volna, pedig olyan még egyszer sem fordult elő a negyed évszázados pályafutásom alatt. A tavalyi Red Dead Redemption második része idén megjelent PC-re is, rajta van a bakancslistámon a második végigjátszás, alig várom, hogy ismét elvarázsoljon a megszelídített vadnyugat.
Szada - Mivel megszámlálhatatlanul sok címet fed le az egy évtizedes időintervallum, ezért azokra koncentrálok, amik elsőként eszembe jutnak: világépítés tekintetében a Mass Effect 2, a Marvel's Spider-Man és a The Witcher 3: Wild Hunt bukkanak fel először; narratíva szempontjából valószínűleg életem végéig emlékezni fogok a The Wolf Among Us-ra, a The Last of Us-ra és a Life is Strange-re; komplexitás tekintetében a Divinity: Original Sin 2, a Pillars of Eternity 2: Deadfire és a Disco Elysium állnak az élen; az innovációs díjat egyaránt odaítélném a Superhot-nak, a Portal 2-nek és a BioShock Infinite-nek.
Hunter - Ahogy feküdtem az ágyban és bámultam a végtelen sötétet, számtalan játékból ugrott be számtalan pillanat. Egy évtizedet játékokban leírni kifejezetten nehéz, pláne, ha egy magamfajta online RPG vagy F2P szemétgyűjtőről van szó. Le kellett fektetnem néhány alapszabályt a lista felállításához különben olyan tempóban haladtam volna, mint George R.R. Martin a könyveivel. Kikötöttem, hogy nem fogok kiegészítőt, remake-et, remastert vagy rerelease-t említeni, sem olyan játékot, ami 2 éven belül kapott folytatást. Ezen felül még megvizsgáltam, hogy az agyamban kavargó digitális forgatagból volt-e bármi, ami komolyabb hatást gyakorolt rám. Így jutottam el következő konklúzióra: a Destiny felnyitotta a PC-re szűkült érdeklődésköröm, és kilökött a konzolos világba. Az SWTOR segített átvészelni egy meglehetősen nehéz időszakomat, és számtalan órányi izgalmas kalandot adott egy fillér kunyerálása nélkül. A The Legend of Zelda: Breath of the Wild miatt örökké szerelmes lettem a Nintendo játékdizájnjába (és a Switchbe). Az Overwatch miatt rengeteg, remek új barátot szereztem. A Persona 5 megmutatta, hogy hogyan lehet 120 órát 10-nek érezni, és egy egész műfajt nyitott meg előttem, melynek egy darabját (DQXI) ebben az áldott karácsonyi szezonban is pofátlan örömmel fogok élvezni.
Csirke - Legalább az első helyen nem kell sokáig gondolkodnom: a 2018-as God of War számomra vitán felül az évtized játéka. Ha berontana a lakásomba egy gonosz jégóriás, és elvinné egy kivételével az összes játékomat, akkor azt akarnám, hogy Kratos skandináv kalandja maradjon meg. A pazar látvány, a lebilincselő történet és az ötletes megoldások (egyetlen vágókép sincs ugyebár a játékban) összessége tette számomra feledhetetlenné Cory Barlog munkáját. Szorosan mögötte a The Witcher 3: Wild Hunt áll, amibe úgy pattintottam bele gond nélkül 130 órát, hogy észre sem vettem az idő múlását. 2015-ben azt hittük, ez lesz az etalon, mostantól mindenki a CD Projekt Red mintájára építi majd fel a szerepjátékok mellékküldetéseit, de azóta sem találkoztunk még csak hasonló mélységgel sem. Ha jól emlékszem, 700 forintért vásároltam meg Xbox 360-ra az első Dark Soulst, és első este dühösen dobtam félre a kontrollert, mondván: okosabban is elkölthettem volna két doboz sör árát. Másnap azonban újrakezdtem az egészet immár figyelve, türelmesen, és egy azóta is töretlen szerelem kezdődött itt el. Nagyon szeretem a Naughty Dog összes játékát, de a The Last of Us volt közülük az, ami ebből a hihetetlenül erős mezőnyből is képes volt toronymagasan kiemelkedni. Végezetül a Pokémon GO-t szeretném megemlíteni (igen, egy mobiljáték is került a kis listámba), amire annyira ráfüggtem, hogy még a nászutamon is zsebszörnyeket hajkurásztam - ezért azóta sem győzök elnézést kérni a feleségemtől.
Természetesen a ti véleményetekre is kíváncsiak vagyunk, meséljetek lent, a kommentek között!
