Éppen száz éve, 1918. november 11-én 11 óra 11 perckor lépett életbe a fegyvernyugvásról szóló egyezmény, amely véget vetett az első világháború nyugati frontján zajló harccselekményeknek. Hol volt ekkor már a hátország viszonylagos biztonságát élvező tömegek hurráoptimizmusa, akik az álságos propaganda miatt biztosra vették, hogy '14 karácsonyára haza is térnek a könnyed kirándulásra induló apáik, férjeik és fiaik? Naiv illúziójukat szilánkokra zúzták a testben és lélekben megnyomorodott sebesülteket ezerszám hazaszállító vasúti transzportok. A hónapokból évek lettek, az offenzívák hamar elakadtak, a frontok megmerevedtek, és állóháború alakult ki, amelyben a mérleg nyelve azon hadviselő fél felé billent, amelyik tovább bírta ember- és hadianyaggal.
A kollektív emlékezetből lassan kikopó globális konfliktust a centenárium évei alatt tévéfilmeken, tematikus sorozatokon, dokumentumfilmeken és könyveken túl több videojáték is feldolgozta, de a Battlefield 1 mellett egyedül a Valiant Hearts: The Great War kapott számottevő publicitást. Ez utóbbihoz hasonlóan a patinás Aardman animációs stúdió (Wallace & Gromit) és a DigixArt koprodukciójában készült 11-11: Memories Retold is a háború emberi oldalát kívánja bemutatni.
Galambos Harry és Macskás Kurt
1916 őszén kapcsolódunk be a kalandjáték két szálon futó cselekményébe. Előbb Harryt, a torontói fényképészt ismerjük meg, aki munkáltatója lányának imponálna, és emiatt hajlandó még bevonulni is. Erőteljes kontrasztként a másik oldalon egy, a hadiiparban dolgozó, középkorú mérnököt találunk. Miután rossz hírek érkeznek fia szakaszáról, Kurt egyenruhát ölt abban a reményben, hogy megtalálhatja őt a háború forgatagában.
Hol egyiküket, hol másikukat irányítjuk, a fejezetek kezdetén felkínált választási lehetőség csupán azt határozza meg, milyen sorrendben éljük át a párhuzamosan zajló eseményeket. Jó példa erre a kanadaiak által indított roham a Vimy gerinc bevételére, amelynek folyamán szinte percenként változik a nézőpont. Az egyik pillanatban még fényképeket csinálunk Harryvel a golyózápor közepén, a másikban már Kurtként rohanunk lőszerért és vízért, hogy utántöltsük, majd lehűtsük a túlhevülni készülő géppuskát. Ahogy az kezdettől fogva sejthető, kettejük útja óhatatlanul is keresztezi egymást, és mivel egyikük sem az típus, amelyik előbb lő, és csak utána kérdez, könnyű kitalálni, hogy milyen fordulatot vesz a történet. Fogódzóként Roland Emmerich Kedves ellenségem című sci-fijét ajánlom figyelmetekbe, vagy még jobb, ha elolvassátok Barry B. Longyear azonos című írását, amely a film alapjául szolgált.
Dacára a J.M.W. Turner, Claude Monet és Alexander Petrov stílusjegyeit ötvöző, durva ecsetvonásokkal dolgozó és ezáltal kevés részletet megmutató ábrázolásmódnak, mi is képesek vagyunk átélni az egymásra utaltság, illetve a kommunikációs akadályok (no meg az ellenséget diabolizáló propaganda hatása) miatti bizalmatlanság ambivalens érzéseit. Egy cicus és egy postagalamb felbukkanása, akiket alkalmanként közvetve vagy közvetlenül irányítunk, képes oldani a feszültséget.
Apró jóságok
Bár az írók bele-belecsúsznak a pátoszba, ballépéseiket megrázó felismerésekkel, felkavaró eseményekkel és valóban drámai szituációkkal ellensúlyozzák. A játék rövidségéért (5-6 óra) pedig opcionális kártyajátékkal, az otthoniaknak küldött levelekkel (Harryként kiválasztjuk a mellékelt fényképet, Kurt szerepében viszont a kislányának címzett üzenet tartalmán változtathatunk), rengeteg fotózással és sztetoszkópos hallgatózással igyekeznek kárpótolni a fejlesztők. De a legnagyobb húzásuk, hogy a dialógusok feliratában eltérő színnel jelölik meg, mit értenek meg egymás szavaiból a más nyelvet beszélő szereplők, és mit nem.
