A Harry Potter sorozat immáron a hetedik részéhez érkezett, amely hangulatában sokkal nyomasztóbb, mint eddig bármikor. Dumbledore halálával a három barát teljesen magára maradva küzd, miközben lépten-nyomon az életükre törnek és segítőik is csoportosan távoznak a túlvilágra.
Múlnak a gyermekévek
Az eddigi részek folyamán is szépen látszott, hogy a gyerekek bizony a kamaszodás útjára léptek, mostanra pedig Harrynek már nemcsak az álla, de a mellkasa is szőrösödik, Ron kezd testesedni, így az első rész alsó tagozatos kis varázslótanoncaira már csak Hermione mellmérete emlékeztet. Ezzel együtt a filmek hangulata is erősen megváltozott, a legújabb rész pedig már inkább thrillerként funkcionál - nem szenved hiányt akcióban, drámákban, hősi (de teljesen felesleges) halálokban, sőt sikerült belerakni a náci fajelméletre erősen hajazó jeleneteket is.
Persze ez még mindig sokkal jobb, mint az előző epizód hónaljszagú tinédzserromantikája, amelynek megtekintésekor a magamfajta ráspolylelkű néző nem tudta eldönteni, hogy ásítson, hányjon vagy a kettőt együtt vigye véghez. Mindent egybevetve azonban elmondható, hogy sztoriban, látványban és hangulatban a Halál Ereklyéi számomra mindenképpen bejövős volt, eltekintve néhány unalmasabb pillanattól, illetve attól, hogy ez már nem az a környezet, ami miatt a korábbi részeket szerettem.
Halálfaló overflow
A játék indításakor egyből a filmből ismert nyomasztó hangulat telepszik ránk, amint a sűrű és sötét fellegekből kirajzolódik Voldemort arca, majd pedig a startra kattintva halálfalók zúdulnak le az égből és egy rövidke töltés erejéig elsötétedik a képernyő. Persze ekkor még nem tudjuk, hogy ezzel túl is vagyunk a leglátványosabb részen. A HPatDH sztorija általában szorosan követi a film/könyv történéseit, beleértve a párbeszédeket és a feladatokat is. Ennek megfelelően tehát a kezdő videóban a halálfalókat láthatjuk, akik mérhetetlen gonoszságukban tobzódva ülnek körül egy nagy asztalt és félelemmel vegyes tisztelettel tekintenek Voldemortra, aki mindenféle csúnyaságokat művel. 
Ezt követően egy másik helyszínen találjuk magunkat, ahol Hagrid jelenik meg oldalkocsis motorkerékpárjával, hogy Harryt egy biztonságos búvóhelyre vigye. Ez persze csak így leírva hangzik könnyűnek, mert amint a levegőbe emelkedünk, máris megjelennek az ellenségek és kezdetét veszi a végeláthatatlannak tűnő küzdelem, amelynek célja a horcruxok felkutatása és elpusztítása, így akadályozva meg Tudjukki végleges visszatérését. Ezen igyekezetek folyamán játékosként is járhatunk a mágiaügyi minisztériumban, kóborolhatunk a muglik között az utcán, sátort verhetünk virágos réten, de ami biztos, hogy egyetlen pillanatra sem vagyunk biztonságban, mert a halálfalók mindenütt leselkednek ránk.
Call of Harry: Black Ops
Jelen tesztünk alanya úgy tűnik, kitörni vágyott eddigi skatulyájából, ezért teljes egészében harci TPS-ként működik, a varázslatok pedig megpróbálják utánozni az FPS-kategóriából ismert pisztoly, shotgun, sorozatlövő, rakétavető és távcsöves csúzlik működését. Ennek megfelelően van tehát olyan, amely csak közelre hat, de ott nagyot, van, amelyik nagy erejű, de sokáig tart elsütni, akkor viszont mindent visz, és így tovább. „Fegyvereinket" egyébként az egér középső gombjának megnyomásával menüből vagy görgetéssel tudjuk kiválasztani. Támadásra és védekezésre összesen tizennégy varázslat áll a rendelkezésünkre, amelyek megfelelő kombinációjával rémisztően hatásosak lehetünk, de a realitás az, hogy elég mindössze hármat használni és máris érvényesülni tudunk. Ezenkívül megsemmisített ellenfeleink is hagynak maguk után különböző üvegcséket, amelyek eldobva felrobbannak (kézigránát), áthatolhatatlan füstöt gerjesztenek (füstgránát) vagy összegörnyedt köhögésre késztetik az áldozatot (könnygáz). Szinte nincs olyan pillanat, amikor ne szórnánk pálcánkból a delejt, százszámra küldve a halálfalókat az örök varázsmezőkre. 
A célzást könnyíti, hogy az egér jobb gombját lenyomva automatikusan követhetjük a célpontot, illetve testre és fejre is sebezhetünk. Nem számoltam, illetve statisztika sincs róla, mégis teljesen biztos vagyok benne, hogy a CoD a lemészárolt ellenfelek számát tekintve csattogós lepkét tologató kisgyerek a Deathly Hallowshoz képest. Áldozataink férfiak, nők, fiatalok, öregek, dementorok, koboldok - szinte mindenkire lőni kell, aki él és mozog. Amikor éppen nem a népirtással vagyunk elfoglalva, akkor a láthatatlanná tévő köpönyegünk alatt kuporgunk és próbálunk be- vagy kiszivárogni valahonnan. Ilyenkor kínosan ügyelnünk kell arra, hogy senkihez ne érjünk hozzá, mert azonnal lehull az álca és szénné lőnek.
A történetben előrehaladva időnként önkéntelen alapon felkínált küldetéseket kell teljesítenünk, amelyek igazából semmilyen módon nem függenek össze a fősztorival, csupán a játékidőt próbálják megnövelni. Ilyenkor idióta feladatokat kell teljesítenünk, például embereket kiszabadítani különböző helyekről, vagy sárkányokkal tömött barlangon keresztülvágni.
A varázsfőzet hiányzó összetevői
A játék honlapján büszkén hirdetik a továbbfejlesztett grafikus motort, ami kábé annyira igaz, mint az egykori kibeszélő show-k spontán verekedései. Már első látásra is hiányérzetünk támad a látványban, hát még akkor, amikor például közel megyünk egy rácsos kapuhoz és tapasztaljuk, hogy ez bizony valami kétdimenziós, sprite cucc, ami már elég régen nem divat. Ezenkívül a kopottas, ingerszegény környezet sincs ránk jó hatással, amit tovább rombol Harry csirkefejű kinézete, Hermione baltával faragott külalakja és Ron zombiszerű kinézete (tudom, hogy a filmben valóban leamortizálódott kicsit, de a játékban már eleve ilyen). Ellenfeleinkből is kábé 5 különböző van, ami főleg akkor illúzióromboló, amikor csapatostól vannak jelen és jófajta klónhadsereg módjára őgyelegnek összevissza. Problémának tartom azt is, hogy ugyanaz a - egyébként sem látványos - helyszín túl sokszor bukkan fel, mert egyszer már végigküzdöttük magunkat rajta, de kiderül, hogy valami akadály miatt nem tudunk továbbjutni, ezért menjünk vissza az elejére, ahol megtanuljuk a szükséges varázslatot, eztán vissza a végére, de közben késő lett, inkább táborozzunk le az eleje és a vége között félúton. Ami talán a legrosszabb, hogy pont az akcióorientáltság rúgja ki a széket a játék alól.
Hihetetlenül frusztráló ugyanis, amikor két lépést nem tudunk megtenni anélkül, hogy ne ugorjon elénk valaki ártó szándékkal, illetve kétszányolcvanharmadjára látjuk ugyanúgy hanyatt esni az eltalált ellenfeleket. Ezen pedig nem segít a fedezékrendszer sem, mert ha megbújunk valami mögött, akkor nem tudunk kilőni, ám elég sűrűn eltalálnak. Az egyetlen pozitívum a hangokban található, mivel a szinkronok kiválók, és bár kissé vicces, hogy a ránk küldött varázstöltetek lövések módjára kopognak a fémen, de legalább valamennyire élvezetes. Aki viszont nem látta a filmet, vagy nem olvasta a könyvet, az inkább neki se kezdjen, sok bosszúságtól megkíméli magát. Nem is értem, hogy az EA hogyan adhatta ezt így ki.
