Tekintve, hogy a Switch egy otthoni- és kézikonzol hibrid, joggal gondolhatta bárki, hogy érkezése nem csak a Wii U, de a 3DS halálát is jelenti. Csakhogy tény, hogy a 3DS különböző változataiból több mint 60 millió került forgalomba világszerte, és a jelenleg aktív játékosbázis sem elhanyagolható. A számok ismeretében nem kétség, hogy korai lett volna még megszabadulni tőle, ezért a következő pár évben (de minimum 2018 végéig) teljes mértékben élvezi a kiadó szeretetét, jönnek a platformra új játékok, és július 28-án piacra kerül a New 2DS XL, ami minden szempontból az eddigi legjobb változat. A napokban lehetőségem volt pár órán át nyomkodni, és nem tudok semmi rosszat mondani rá.
Három minusz három, de nem nulla
Anno a 3DS legnagyobb újítása a szemüveg nélküli 3D volt, viszont egyrészt nem minden játék használta ki, másrészt ami mégis, azok közül is csak kevés fokozta ezzel az élményt. A Nintendo egyszer már kipróbálta, mi történik, ha kiveszi ezt a gépből, és egy olyan konzolt ad ki, amely mindent tud, amit a 3DS, csak pont a 3D-t nem. Ez volt a 2013-ban megjelent 2DS, amit jóval a nagytestvére alá áraztak be (és még annál is olcsóbb lett, miután nem a vártnak megfelelően fogyott), és a 3D hiánya mellett annyiban tért el, hogy nem lehetett összecsukni.
A New 2DS XL alapvetően megörökölte a New 3DS XL (ez volt a 3DS XL kicsit megvariált, extra gombokkal felszerelt, valamivel erősebb változata) koncepcióját - összecsukható, megtaláljuk rajta az extra hátsó gombokat, és futtatja a New 3DS-exkluzív játékokat is. Az egyetlen, átlagfelhasználók számára érzékelhető érdemi különbség funkciók tekintetében tényleg csak a 3D hiánya, de annak már elmúlt a varázsa, és például az egyik legnagyobb tavalyi cím, a Super Mario Maker for 3DS sem támogatta - aki csak emiatt ódszkodik a 2DS XL-től, ne tegye, semmit nem veszít. Az előlapi gombokat egy kicsit átpakolták, hogy kényelmesebb legyen fogni az eddigi kiadásoknál egyébként is kisebb és könyebb gépet, a hangerőszabályzó a készülék bal oldalára került, a stylus rövidebb és vastagabb lett (amitől kényelmesebb fogni, de talán még könnyebb elhagyni), a Micro SD helye pedig átvándorolt előre, így ahhoz, hogy a kártyát kivegyük, nem kell szétcsavarozni a gépet. A lekerekített szélek miatt kényelmesebb a fogása, a kék-fekete, valamit fehér-narancs színváltozatok pedig fiatalosabbak, mint a régi, egyszínűek. Bár valamivel kisebb, mint a 3DS XL, a képernyők mérete ugyanakkora maradt. Az előlapi kamera fentről középre került, a mikrofon pedig közvetlenül mellé. Az egyetlen dolog, amivel még mindig nem vagyok kibékülve, a C-Stick - a konzol korábbi kiadásaiban is kényelmetlen volt használni, és most sem éreztem olyan kényelmesnek, mint egy hagyományos analógot - semmit nem változott. Mivel kevés játék használja ki, ez valószínűleg nem sok játékost fog zavarni.
JRPG pörgősebben
Az új géppel egy rakás új játék is jön (amik egyébként természetesen játszhatóak lesznek a korábbi 3DS-eken is), ezek közül négyet tudtam kipróbálni. Közülük hárommal (Ever Oasis, Hey! Pikmin, Miitopia) a Nintendo a fiatalabbak felé kíván még jobban nyitni (ahogy tette azt a 2DS esetében is), a negyedik, a Dr. Kawashima's Devilish Brain Training európai megjelenése pedig már régóta esedékes, úgyhogy bár az kicsit kilóg a többi közül, kiadását a 2DS XL-lel hangolták össze.
Az Ever Oasis a Mana sorozat atyjának kicsit rajzfilmes akció-kalandjátéka, amiben egy viszonylag nyitott világban (annyira nyitott, amennyire a hardver engedi) mászkálhatunk. Hőseink között bármikor válthatunk, mindegyik másban jó, más ellenfelek ellen, eltérő szituációkban hatékony. A játékidő egy részét a harc, egy másik részét a fejtörők megoldása teszi ki, de amikor nem ezekkel foglalkozunk, építhetjük a bázisként szolgáló oázist is. Aki csömört kapott már a hagyományos JRPG-ktől, melyekben csak a tutorial 5 óra, plusz 3 órán át kell farmolni, hogy az első bosst le lehessen nyomni, az próbálja ki ezt, sokkal gördülékenyebb és jobb élmény. Már amennyire a demó alapján ezt meg tudtam állapítani. Ez egyébként jóval a konzol előtt, június 23-án jelenik meg.
Mini Pikmin
A Hey! Pikmin a Pikmin széria spin-offja, amiben nem izometrikus nézetből, hanem oldalnézetből játszunk. Az irányítás egy kicsit kényelmetlen, mivel az egyik kezünkkel fogjuk a gépet és mozgatjuk az analógot, a másikkal pedig az érintőképernyőn kell böködnünk, így adva utasításokat a Pikmineknek. A három pálya, amit próbáltam, nem volt túl összetett: miután magamhoz szólítottam és rendszeresen elhagytam a Pikmineket, csak hozzá kellett vágnom őket ahhoz, ami épp előttem állt; nem találkoztam komolyabb fejtörővel. A játék további részében valószínűleg változatosabb a játékmenet, ennyi alapján csak azt tudtam leszűrni, hogy az irányítás nem lesz mindenkinek kényelmes, és frusztráló lehet, ha folyton rohangálni kell a lemaradó lények után.
Arcom, amikor...
Életem egyik legszürreálisabb játékélményét kínálta a Miitopia, részben azért, mert az egyik kreált karakter úgy nézett ki, mint Benedict Cumberbatch, és ettől nem tudtam elvonatkoztatni. A sztori szerint van a sötét nagyúr, aki arcokat lop, nekünk pedig saját készítésű Miikkel kell leküzdenünk a szörnyeit. A karaktereket egyébként a Tomodachi Life-ból is importálhatjuk. A játékmenet egy részében körökre osztott harcokban veszünk részt (ezt lehet automatikusra kapcsolni), egy másik részében pedig a karakterek közti kapcsolatot menedzseljük. Adott egy szálloda, aminek szobáiban elhelyezhetjük emberkéinket, és ha kettőt ugyanabba a szobába rakunk, elkezdenek barátságot kötni - például együtt végeznek felüléseket, és ettől már-már románcba hajlóan kedvelik majd egymást. Mindenkinek meghatározhatunk egy kasztot a hat lehetséges közül, harcos és mágus mellett lehetnek például szakácsok vagy popsztárok is. A csatákban csak a hősünknek adunk parancsot, a többiek automatikusan cselekszenek - aki nem annyira járatos a turn-based harcrendszerben, nem fog nagyon belekavarodni. Egyébként sem az akciójátékok kedvelőinek való, hanem azoknak, akik Simsen nevelkedtek, illetve szeretik a drámát és a tamagochit.
A játék, ami szerint 60 éves vagyok
Végül pedig pár kör erejéig a Dr. Kawashima's Devilish Brain Training egyik ördögi kihívását próbáltam ki. A sorozat játékai megtornáztatják az agyat, fejlesztenek ilyen-olyan képességeket; ez annyival tud többet, hogy egyrészt nehezebb feladványok vannak benne, másrészt beszól a 70%-os teljesítményemre, hogy ilyet a 60-70 év közöttiektől várna. Néha tényleg lankadt a figyelmem, és emiatt rontottam, de azért ez akkor is gonosz. A demóban kínált feladat az volt, hogy egyszerű összeadásokat oldjak meg. Sorban pörögtek a feladványok, viszont az első szinten mindig az eggyel, utána mindig a kettővel korábbi művelet eredményét kellett beírni. Könnyen rááll az ember agya, de tényleg figyelni kell, mert összezavarodni sem nehéz benne.
Megértem, ha a legtöbben a Nintendo Switchcsel szemeztek, viszont az arra elérhető játékok és a 3DS/2DS-es kínálat eléggé eltér. A 2DS XL-lel bármilyen, a platformra megjelent játékot a legmagasabb minőségben élvezhettek, egy a 3DS XL-nél kényelmesebb és csinosabb konzolt kaphattok, és attól sem kell félni, hogy a játékkínálat kifogy - jönnek még egészen új címek, amikért önmagában megéri beruházni rá, de a korábbi játékokból is bőven lehet válogatni.
