RG évek óta töretlenül fogja össze az évértékelőket, kegyetlenül behajva rajtunk a szöveget és a képeket egyaránt (Mocsynál láthattátok, mi történik azzal, aki nem küld képet). Most rajta a sor, hogy elmondja, milyen volt neki az év, de ezzel a lista nem ér véget: holnapra is készülünk még két beszámolóval. Addig is én, Paca, átadom a szót neki, RG-nek, hogy elmondja nektek, olvasóknak, mit élt meg ő, RG.
Szerfelett eseménydús volt az idei év, és sajnos azt kell, hogy mondjam, rögtön az elején olyan mélyre sikerült huppanni, amit még Auguste Piccard is megirigyelne, pedig ha valaki, akkor ő aztán otthon van a merülési rekordokban. Ugyanakkor még azokból a dolgokból is lehet tanulni, melyeket egyébként sorscsapásként élünk meg, és most, amikor az év utolsó előtti napján itt ülök a székemben, ezeket a sorokat gépelve úgy érzem, talán soha nem tudom legyőzni a saját magam teremtette démonokat, de legalább tudom, miként tarthatom meg a viszonylagos békét anélkül, hogy antidepresszánsok tömegét tömném magamba. Éppen ezért azoknak, akik belekezdtek az évértékelőmbe, azt javaslom, ha nem kívánnak küzdelmekről és keserű, de hasznos tapasztalásokról olvasni, hagyják a francba az egészet, és keressenek valami vidámabb olvasmányt.
Azoknak viszont, akik maguk is harcban állnak a depresszióval, talán lehet némi értelme a rengeteg szövegnek, amit alant összehordok, és akinek van kedve, azzal szívesen megvitatom a témát a hozzászólásoknál vagy akár üzenet formájában is. Mindenki mástól pedig elnézést kérek, amiért nem csak szivárványról, rózsaszín fánkokról, illetve virágos rétekről lesz szó, de amúgy is, ha EndreMan írhat a gerincsérvéről, Hunter pedig a meg nem nevezett nyavalyájáról, akkor nehogy már pont nekem ne legyen semmi klinikai jellegű tartalom az anyagomban.
Hogyan indult 2015?
Szinte még el sem kezdődött az év, amikor egy Facebook bejegyzésből megtudtam, hogy Gyu január másodikán, hajnalban eltávozott közülünk, és őszintén szólva ezzel az információval hirtelen nem is tudtam mit kezdeni. Ilyenkor az ember csak néz maga elé, reméli, hogy amit olvas, az nem a valóság, csak valami nagyon csúnya és nagyon gonosz tréfa, valakinek az ízléstelen hülyesége, aztán hamarost mindez ki is fog derülni, de nem így történt. Emlékszem, hogy fagyos, hideg nap volt, a várost fehér lepel fedte, jeges szél csapta az arcomba a háztetőkről és a fákról lesodort hópelyheket, miközben este hatkor baktattam a hídon, hogy a fekete tömegként hömpölygő Tisza felett elengedjek egy papírból hajtogatott repülőt, mintegy elköszönésként. Szerencsésnek mondhatom magam, mert halál miatt még soha nem kellett sírnom, de ennek sajnos az idei év elejével vége, ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy ismerhettem egy ilyen nagyszerű embert, mint Gyu.
2015 legnagyobb zuhanóspirálja
A szomorú esemény egyúttal egy furcsa folyamat kezdete is volt, mert világossá tette, hogy az emberi lét szerfelett illékony, így csipetnyi garancia sincs arra, hogy bármikor is lesz holnap, éppen ezért arra jutottam, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne úgy éljek, ahogy azt az érzelmeim diktálják. Nem részletezném, hogy ez mit jelent, a lényeg az, hogy hoztam egy rendkívül idióta döntést, amivel több embernek is komoly fájdalmat okoztam, holott egyikük sem szolgált rá, ráadásul hamar kiderült, hogy amit érzelemnek véltem, az csupán egy elkeseredett projekció volt. Az eseményeket visszanézve talán az a legrosszabb, hogy akkoriban azt hittem, teljes mértékben ura vagyok a cselekedeteimnek, és tudom, mit teszek, de mikor végre kiemelkedtem a saját magam által ásott gödörből, rájöttem, ez egy pillanatig sem volt így. Csak csapkodtam magam körül, ad hoc döntéseket hoztam, semmi tudatosság nem volt a napjaimban, nem tudtam normálisan aludni, valójában csak az érdekelt, hogy valahogy elteljen a nap, és közben lehetőség szerint a legkevesebb emberrel kelljen érintkeznem. Leszoktam a tömegközlekedésről és inkább gyalogoltam hóban-esőben egy órát, semmint együtt kelljen töltenem másokkal 15 percet a buszon vagy a villamoson.
Nálam komoly múltra visszatekintő családi hagyománya van a depressziónak, bár reméltem, hogy elkerül, de tévedtem, a sors pedig olyan, hogy ha elkezdi csapkodni az embert, akkor nem áll meg egyetlen suhintásnál, hanem roppant bőkezűen méri a bajt. Nézzétek el nekem, de ezt a részt sem részletezném, maradjunk annyiban, hogy a dolgok szépen eszkalálódtak, így az életközép krízis, a zavaros érzelmi életem, az önazonossági problémáim, meg még néhány olyan baromság, ami már szót sem érdemel, oda juttattak, hogy lassan elkezdtem önmagamtól félteni az életemet.
2015 legmélyebb pontja
Néha úgy gondoltam, mennyivel egyszerűbb lenne 1000 méterről orra nyomni a botot, és 20 másodperc múlva, ha nem is túl szépen, de a talajon visszavonhatatlanul szétfröccsenve végre megpihenni. Megpróbáltam megoldani az életem, bevetettem az összes praktikát, ami addig működött, de rájöttem, ez már nem megy, és azok a megoldások, amik az elmúlt években segítettek, mostanra megkoptak, erejüket vesztették. És talán kicsit bele is fáradtam, hogy folyamatosan újra felépítsek valamit, ami valamiért mindig ledől, ezért úgy döntöttem, feladom, és a legegyszerűbb megoldást választom: összeomlok. Ám ez is csak időszakos "megoldás" volt, semmi nem lett tőle jobb, és tudtam, segítségre van szükségem. A repülés miatt a gyógyszerek szóba sem jöhettek, más megoldás kellett, így innen - ha nem is túl zökkenőmentesen, de - eljutottam egy pszichoterapeutához, akihez két hónapon keresztül jártam, és ezen idő alatt nagyjából annyi történt, hogy minden egyes alkalommal kétségbe vontam a foglalkozások értelmét, sőt, egyszer-egyszer a szaktudását is megkérdőjeleztem. Tudom, nem kellett volna így viselkedni, de abszolút kontraproduktívnak éreztem a tevékenységet, mindenesetre eltelt békességben a két hónap, mert valahogy hittem azt, hogy muszáj végigcsinálni, hátha a végére a terapeuta is belejön. Tény, hogy az utolsó alkalommal egészen más emberként ültem be a székbe, mint ahogyan először, de hittem, hogy ennek nagyjából tíz százaléka köthető hozzá, és a munka oroszlánrészét magamnak köszönhetem.
2015 legnagyobb tanulsága
Elfogadtam, hogy nincs visszafelé vezető út, soha nem leszek már olyan, mint korábban, ellenben meg kell tanulnom a mostani önmagammal együtt élni. Most is vannak nagyon rossz pillanataim, ez a szemét depresszió a legváratlanabb pillanatokban ugrik elém, és ilyenkor nincs védekezés, mert simán nyakon ragad, bevisz egyet fejre, kettőt gyomorra, aztán csak úgy a korrektség jegyében még meg is térdel, és a végén nem ismerek magamra. De legalább tudom, hogy egyszer már sikerült úrrá lenni rajta, mert a depressziós ember nem gyenge. Nem gyengébb, mint a többiek, sőt, talán még erősebb is, hiszen olyan terhet cipel, amit mások nem, és minden depressziósnak jó oka van depressziósnak lenni, mert ez a betegség nem jön csak úgy magától, mindig akad valami oka. Ugyanakkor van lehetőség kimászni belőle, de a legnagyobb bátorság az első két lépéshez kell, hogy beismerjük a betegségünk, és hogy merjünk segítséget kérni. Ez az, amiben viszont csak magunkra számíthatunk, és ahogy magam is tapasztaltam, a barátok ilyenkor sokszor csak a kontra szerepét játsszák, mert kötelességüknek érzik, hogy tanácsot adjanak, holott ehhez semmi nem áll a rendelkezésükre, mert nem olyan szituációban vannak, mint az, aki depressziós. Segíteni szeretnének, de inkább csak rontanak.
Eltelt lassan egy év, és most sem vagyok gyógyult, messze nem, de már tudom, visszafelé menni nem lehet az időben, és azt az embert soha nem fogom visszakapni, aki akkor voltam, amikor még felfelé íveltek a dolgok. Azonban megtanultam, hogy miként éljek együtt magammal így, megváltozva.
2015 legnagyobb változásai
Az előbb leírtak miatt gyökeresen átalakult az életem, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy átrendeződtek a prioritások, és bár nem lehetek rá büszke, de legalább elmondhatom, 38 éves koromra végre sikerült megértenem, mit jelent a család. Lényegesen kevesebb időt szentelek a repülésre, és többet a családra, ami több közös programot, több együtt töltött időt jelent, és most értettem csak meg, hogy mennyire jó is ez. Tudom, hogy nem vagyok mintaapa, tudom, hogy mások jobban csinálják, de önmagamhoz képest így is rengeteget fejlődtem, meg egyébként is, azt eddig is tudtam, hogy apának, szülőnek lenni jó. Amikor az ember csak ül, és nézi, ahogy a gyereke játszik, akkor azt gondolja, hogy lám, valamit mégis jól csinált az életben, mert itt ez a négyéves lány, vagy kilencéves fiú, akik tőlem remélik a biztonságot, akik trappolva rohannak elém, amikor megérkezem a munkából, és akik néha csak úgy odajönnek (na jó, Réka lényegesen gyakrabban), hogy közöljék, szeretnek, aztán mennek is tovább, mert valami sürgős dolguk van a szobájukban.
Apropó "szobájukban": elköltöztünk otthonról, hiszen négyünknek már kicsi volt a másfél szoba, de nem is ez benne a fontos, hanem az, hogy milyen őrületes hercehurca végigdarálni a bürokráciát, ami oly logikátlanul és a végletekig nehézkesen van kialakítva, hogy a vogonok ehhez képest laza demokráciában működő mediterrán népek. És ez csak egy eladás-vásárlás, nem is házépítés.
Változások terén említésre méltó az is, hogy év végére komoly lépésre szántam el magam munka terén, ezért úgy döntöttem, ideje megpróbálnom úgy boldogulni az életben, hogy nincs mögöttem egy munkaadó, hanem magam halászom össze a melókat. Jó, a döntésben komoly szerepe volt annak is, hogy a munkahelyemet, ahol rajtam kívül még 99-en dolgoznak, fogták, és áttették egy másik városba, ami számomra azt jelentette volna, hogy napi két órát kellene utaznom az eddigi 30 percnyi biciklizés helyett. Tudom, Pesten ez megszokott, de éppen ezért élek Szegeden, és nem a fővárosban.
2015 legjobb pillanatai
Tavasszal ismét lehetőségem nyílt meglátogatni Szlovákiát a kéthetes privigyei vitorlázórepülő verseny erejéig, amiben most leginkább az volt a különleges, hogy az első négy napra a nejem is velem tartott, és olyan jó, amikor az általa ritkán látogatott repülős dimenzió keveredik kicsit a családi élettel. Az már nem annyira volt jó, hogy az időjárás kibabrált velünk, és az edzőnapokra tervezett hegyi repülésem sajnos elmaradt, de legalább a többiek repültek, és ez is öröm. GameStar fronton egyértelműen a tábort emelném ki, ami sokkal jobb lett, mint gondoltam volna, mert most megint sikerült egységgé kovácsolódnia a társaságnak, ami nagyban volt köszönhető háziasszonyunknak Rékunak, és annak a ténynek, hogy minden táborok legkarizmatikusabb hölgye, Judit ismét velünk tartott. A velük folytatott, hosszú órákat felölelő teraszos, meg partos beszélgetések felejthetetlenek, mint ahogyan a Rékuval forgatott duettünk is, de ugyanígy említhetném szinte minden egyes ott töltött nap minden egyes percét. Chava küszködését, ahogy napokon át próbált megírni egy néhány oldalas cikket, Hunter össze-vissza ragasztott kezét, vagy azt a csodás dalt, amit az odautazáskor Endrével költöttünk, és a hátul ülő Réku-Judit páros vinnyogó röhögéssel jutalmazta. Mocsyval is sikerült néha egy pillanatra megpihenni, és pár mondatot váltani, illetve ne feledkezzünk azokról a csodás szállóigékről, melyeket Elmör barátunknak köszönhetünk, aki a nagy melegre való tekintettel inkább aludt a teraszon, mint az ágyán. Egyebek mellett pedig külön kihangsúlyoznám az utolsó előtti éjszakát, amikor módszertani diszkózást hajtottunk végre a srácokkal, akik tulajdonképpen szinte sértetlenül vészelték át a mulatságot.
Mindezek mellett öröm volt minden egyes Late Night Live Aréna, és a PlayIT-es citromdíj forgatások, különös tekintettel a Csak Tánc felkészülős jelenetére, aminek nyomán azóta is emlegetjük, hogy "ez az Endre, csapkodj a fikáddal!" (a körülményeket ne részletezzük - Paca). Jó a csapat, öröm velük lenni, és ha egyébként nem is sajnálom, hogy nem vagyok fővárosi vagy ahhoz közeli, azért jó lenne többet találkozni.
Ahogy előttem már sokan leírták, igazán tiszteletreméltó, ahogy a brigád megfeszített munkával egyre komolyabb eredményeket ér el, és a legjobb, hogy mindezt a számok is tükrözik, bár azt azért kicsit sajnálom, hogy a magam részéről csupán egy-két téglát tudok hozzátenni a folyamathoz, a mentális és erkölcsi támogatásomat pedig szerintem nem is érzik.
Rengeteg dolgot tudnék még sorolni, ami pozitív volt, de ezek egy része nem feltétlen tartozik a nagyközönségre, más része pedig unalmas lenne, így inkább hagyom is, mindenesetre annyi biztos, hogy ha az embernek felesége és gyerekei vannak, akkor ott azért elég szép tud lenni az élet.
2015 legjobb játéka
Nekem csak néhány hete futott be, ráadásul Paca idejét gyűjtögetem vele, mivel az ő játéka (én mondtam, hogy családtaggá fogadom, de ő nem akarta, így járt - Paca), de mindenféleképpen a Dirt Rally, ami végre olyan élményt nyújt, amiről a valódi ralit kedvelő játékosok talán már azt hitték, ebben az életben soha nem fog újra eljönni. Szerencsére tévedtünk, ám többet nem szeretnék mondani, helyette inkább reklámként betolom, hogy olvassátok el a tesztet a 2016/01-es GameStar oldalain.
Mit vársz 2016-tól?
Gyu egyszer azt írta, hogy tizenkét GameStar megjelenést, és azóta is plagizálom minden egyes évértékelőmben, de egyébként valóban így van. Szeretném továbbá, hogy legyen legalább ugyanennyi Late Night Live Aréna, és egy olyan szuper tábor, ami idén is volt. A GSO-nak kívánok trollmentes évet (úgysem lesz), az olvasóknak pedig minden olyat, amit maguknak elképzelnek, plusz jó hangulatot, valamint hurkát meg kolbászt, sportautót ikerturbóval, meg egy felfújható mentőcsónakot. Szeretném, ha a telefon nem venné át a fényképezőgép helyét, mert borzasztóak a zajos, elmosódott telefonos képek, illetve baromi jó lenne, ha a sok önjelölt filmes megértené végre, hogy videót csak fekvő helyzetű telefonnal veszünk fel (ha már mindenáron telefonnal filmezünk). Mindezek mellett magamnak szeretnék egy kicsit nyugodtabb évet, kevesebb hegyet és völgyet, sokkal több mosolygást, valamint egy nyaralást a családdal, hogy végre megint szusszanjunk egy kicsit. Jó lenne 2016-ban megrepülni az 500 kilométeres távot, illetve versenyezni, de ha csak az egyik jön össze, már azzal is nagyon elégedett leszek. Ja, meg azt is kívánom, hogy az ünnepek végeztével ki tudjam valahogy vinni a fenyőt a lakásból, mert kicsit elnéztem a méretet, és nem véletlen, hogy amikor a feleségem meglátta a fát, ezt mondta: "soha többet nem veheted meg egyedül a fenyőt".
Van-e újévi fogadalmad?
Ezzel kapcsolatban egy klasszikust idéznék: "Megfogadtam, hogy többet nem fogadok, mert aki fogad, az veszít, és én nyerni szeretek". Azért mégis van egyvalami: nagyon fogom szeretni a családom.
Boldog új évet mindenkinek!
