Szerencsére egyre több játék jelenik meg, aminek nem az az egyetlen célja, hogy szórakoztasson, vagy hogy profitot termeljen, hanem az is, hogy valamilyen mélyebb üzenetet közvetítsen a játékosok felé.
Az egyik legnehezebb téma talán a szülőség kérdése, amibe még a helyenként zseniális Heavy Rain bicskája is beletört, és a szülői aggodalom kifejezésére tett kísérletből is netes mém lett. Egy újabb, és talán minden korábbinál érdekesebb kísérlet a Jostle Parent, ami mivel csupán egy pixel-grafikával ellátott böngészős játék, a külső helyett a fejlesztés során sokkal több időt és energiát fektetett a fejlesztő, Pippin Barr abba, hogy a szülői szorongás érzését valahogy átadja a játékosnak.
Saját elmondása szerint a játékot az Octodad: Deadliest Catch ihlette, ennek megfelelően az általunk alakított kék pixelszülőnem sincs nagyon lehetősége a gyerekekkel kommunikálni, illetve bár ezúttal nem egy polipot alakítunk, az irányítás szintén nem egyszerű. Viszont míg az Octodad, bár érint olyan kérdéseket, mint a családi és a normaként felfogott nemi szerepek kapcsolata, vagy az érzelmi kommunikáció, alapvetően könnyed, humoros hangulatban teszi mindezt, addig a Jostle Parent inkább tragikus, frusztráló hangulatot ébreszt.
Barr játékában különböző feladatokat kell végrehajtanunk, mint például reggelit adni a gyerekeknek, lenyírni a füvet, vagy például felügyelni őket, míg a játszótéren vannak. Ezt nehezíti, hogy minden egyes helyszínen van valamilyen halálos veszély, mint egy doboz méreg a kertben, egy hibás konnektor a nappaliban, vagy az arra közlekedő autók az utcán. A feszültség alapját pedig az adja, hogy a gyerekek az Octodaddel ellentétben nem csak statikus NPC-k, akik továbbviszik a történetet, hanem önállóan, de persze gyermekien viselkednek.
Ez azt jelenti, hogy bár úgy-ahogy követik a játékos karakterét, gyakran elkódorognak, például ha be van kapcsolva a tévé, egy pillanatra megállnak előtte, megölelik, ezzel egy pillanatra fel is tartva a szülőt, de ami a legfrusztrálóbb, előbb-utóbb mindig a veszélyforrások közelében kötnek ki. A játék közben az okozza majd a legnagyobb fejfájást, hogy egyszerre három lurkót kellene a megfelelő irányba terelgetnünk, ám az egyetlen interakciós lehetőségünk velük az, hogy egy adott irányba taszigáljuk őket.
A Jostle Parent zsenije abban áll, hogy azt a valós, ellentmondásos érzést adja vissza, amikor egy szülő bár szereti a gyermekeit, azok egyszerre frusztrálják is. Ehhez pedig a gyerekek idegesítő mozgási mintáik mellett (mármint abból a szempontból, hogy nehezítik azt, hogy teljesítsük a feladatokat) néha a szó szoros értelmében útban vannak, vagy egy másik lurkó, vagy a feladat teljesítéséhez szükséges tárgy elérésének szempontjából.
Ha szeretnétek kipróbálni, mennyire stresszes virtuális szülőnek lenni, erre a linkre kattintva megtehetitek.
Mit gondoltok, volt olyan játék, aminek igazán sikerült megragadnia egy hasonlóan nehéz témát?
