Nem mai történet, de mindenképpen úgy éreztük, hogy érdemes megosztanunk veletek. Mert nem is maga az esemény a lényeg itt (ami egyébként tavaly év végén történt), hanem annak üzenete. A Video Gamers United keretében tehát egy előadást tartottak valami új háborús, túlélő-horror elemekkel dúsított FPS-ről. A projekt vezetője óriási lelkesedéssel üdvözölte az ujjongó résztvevőket, majd felvezette a készülő „játékot”. A főszereplő egy hét éves kislány. Páran már itt húzták a szájukat.
In medias res kezdés: Elika végignézi, ahogyan a katonák lemészárolják a bátyját, aki vesztére a védelmére kelt. Később a túlélő táborban prostitúcióra kényszerül, csak hogy a kistesójának élelmet szerezzen. A projekt vezetője, ugyanolyan felfokozott tipikus amerikai lelkesedéssel ecseteli a funkciókat, mint ahogyan bármelyik másik játékexpón szokták. Groteszk és beteg. Minél több részletbe megy bele a sztorival kapcsoltban, a hallgatóság annál jobban lefagy, páran tüntetőleg ki is vonulnak a bemutatóról.
Az Elika's Escape kiverte a biztosítékot, és okkal:
Még is mi lehetett a gond? A túlélőhorror-rajongók hirtelen galamblelkűvé váltak? A háborús FPS-ek szerelmesei pacifista megfontolásból úgy döntöttek: „inkább virtuálisan sem háborúzunk, soha többé”? Amíg emésztitek a dolgot, ugorjunk egy kicsit. Jómagam imádtam (imádom) a Call of Duty-t. Esténként 6-8 órákat is multiztam, színes nicknevem is volt, sőt, még egy közepes klánba is bevettek. Történt egyszer, hogy a nagyanyám vendégségbe jött hozzánk. Tudni kell róla, hogy kislány volt a II. VH alatt, mikor Budapest ostroma zajlott, vesztére pont Budapesten tartózkodott. Képzelhetitek mi történt, mikor meglátta mivel töltöm az időmet: másfél órás fejmosás, meg gyomorforgató háborús sztorik. Persze pár nap múlva ugyanúgy háborúztam tovább, a klán számított rám, nem értettem, hogy mi rosszat csinálhatok én, hiszen ez csak játék! Valójában senki nem sérül meg (nagyanyám lelki sebeit most nem veszem ide). Én pedig nem kívánok háborúban sem részt venni, azok után, hogy min ment keresztül a nagyi, ez teljesen nyilvánvaló számomra.
A kis kitérő után ugorjunk most vissza az Elikas’s Esape-re: Mikorra már a lelkes ováció zavarodott zúgolódássá fokozódott, megjelenik maga Elika. Az igazi. Elika él és virul, bár ez nem sokon múlott. Kiderül: A játék története az ő élete legszörnyűbb, legvalódibb epizódjából nyerte az ihletet. True story.
A törzsi viszályokkal tarkított dél-szudáni polgárháborút nem ecsetelném, akit érdekel, az nézzen utána, nem lesz kellemes időtöltés. Csak kiragadnék egyetlen részletet, ami mi talán nem is tudunk elképzelni: óvatos becslések szerint minden negyedik-ötödik gyerek elvesztette a szüleit.
Nem ők kezdték a háborút. Sosem ők kezdik, de mindig ők isszák meg a levét. A földművesek nem tudtak vetni a vérengzés miatt, elfogyhat az élelmiszer, tombol a nyomor és a fertőzések, a háború társadalmi utórengései csak most jönnek. Ez az a része a háborúnak, ami a Modern Warfare-ből kimaradt (nem véletlenül). Pedig ahol géppuskával a kezedben „irthatod az ellenfelet” ott bizony ez is jár a menübe. A valóságban nem lehet csak az adrenalinpumpáló hentelést kérni az étlapról. A fragek után árvák is maradnak. Olvasom a kommenteket, és lever a víz a kifinomult hárításoktól.:
„(…)ez a gulit triping (bűntudatkeltés) tökéletes példája”
Ezt írja valaki a UNICEF figyelemfelkeltő kampánya kapcsán. Márpedig sem én, sem a kedves kommentelő nem követett el semmi rosszat a dél-szudániak ellen, legjobb tudomásom szerint. Viszont ha sürgősen nem lép közbe a fejlett világ, nagyjából ötvenezer gyermek halhat éhen… Valami mégis motoszkál bennünk, de ez nem a bűntudat.
,,…Ez az egész annyira eltúlzott és kihegyezett, hogy nem nagyon tud meghatni. (…) ’’
Nos, ez meg a kognitívdisszonancia-redukció tökéletes példája, de ezt most hagyjuk. Nem célom a felháborodott kommentelőket kioktatni, mert átérzem a zavarodottságukat, vagy akár azt is el lehet fogadni, hogy valakit tényleg nem érdekel az, ami nem vele történik.
Amíg mi, a „fejlett országok lakói” az egyik kedvenc szórakozásunkhoz ezeket a témákat (háború, túlélés) használjuk díszletnek, addig több millió ember, nap, mint nap, a saját bőrén éli át. Nem tudja kikapcsolni. Nem tudja lementeni. Nem tud belemászni a beállítások menübe, és kiikszelni a vér mutatását, vagy levenni a fokozatot könnyűre.
Akkor most utáljam magam, mert én meg ilyenekkel játszom? Egyáltalán nem erről van szó, az egész kampány lényege nem is ez volt. Hoznék egy analógiát, hogy megvilágítsam, miért is ne töröljem le a gépemről az erőszakos játékokat: a fejlődő országokban naponta átlagosan 5-8 ezer gyermek veszíti el életét a fertőzött ivóvíz okozta hasmenéstől, ami ugye végzetes kiszáradást okoz, míg én miden reggel ivóvízzel húzom le a slozit magam után. Legyen emiatt bűntudatom, vagy dobjam ki a WC-t? Szó sincs róla. Nem én tehetek sem az ivóvíz hiányáról, sem a nyomorról, sem a háborúkról, sem a gyermekhalandóságról… A bűntudat helyett azonban ott a lehetőség, hogy saját életem becsben tartása mellett (mert nem árt néha rájönni arra, hogy mennyire jó is nekünk) tegyek is valamit.
Márpedig ehhez valaminek fel kell hívni a figyelmemet a dologra. Tudnom kell róla, hogy milyen helyzetbe kerülnek emberek a háborúk és a nyomor miatt. Az UNICEF-nek pedig ez volt a célja, amit tökéletesen el is ért, még akkor is, ha ezzel megosztotta a közvéleményt.
Nem azt mondom, hogy most azonnal szálljunk helikopterre, kapjunk fel két sporttáskányi kaját, meg gyógyszert és osszunk ételt Dél-Szudánban, viszont azt jó ha tudjátok, hogy egy fullosabb menü árából a kedvenc gyorskajáldában, az UNICEF nagyjából egy hónapig el tud látni élelmiszerrel, ivóvízzel és gyógyszerrel egy árván maradt gyereket.
Napi száz forint rendszeres segítség sorsfordító lehet a földi pokolban. Ha pedig nem tudsz segíteni, de legalább viszed a hírt, beszélsz róla, nem veszíted el az empátiát, már akkor is sokat tettél.
