Miután csütörtökön, a rendezvény zárása előtt nem sokkal szomorúan vettük tudomásul, hogy az Unravelre már nincs szabad hely (BZ egy kicsivel korábban bejutott, a mázlista fajtáját), egy EndreMan miatt kötelező FIFA 16-os kitérő után félve mentünk oda az EA Lounge Star Wars Battlefront szobája előtt ülő lányhoz, hogy megkérdezzük, hátha bejuthatunk még. Minden szkepticizmusunk ellenére volt, mivel mint kiderült, a terem két falán 10-10 konzol várta az újságírókat, hogy egy gigantikus Fighter Squadron harcban essenek egymásnak a TIE Fighterek és az X-Wingek. Paca és BZ nem egyszerre, de mindketten beültek, előbbi a lázadók, utóbbi a birodalmiak oldalán, és most elmesélik, mit láttak.
Paca: Az EA Lounge előterében, egy oszlopba építve, négy konzolon ment a Star Wars Battlefront valamelyik korábban bemutatott módja (majd BZ kicsit lejjebb értekezik erről). Azért nem tudom, hogy pontosan melyik, mert én már nem fértem oda, viszont Endrével úgy gondoltuk, bent a zárt teremben is ez megy, úgyhogy bevonultunk, és nagy meglepetésünkre a Fighter Squadron fogadott minket. Azt nem tudom, milyen a Battlefront nagy részét alkotó, FPS-es játékmódokkal játszani, de azt tudom, hogy ez a mód rettentő hangulatos, még ha talán egy kicsit túl árkádos is.
A lehetőségeink korlátozottak voltak, a lázadók oldalán csak az X-Winget lehetett választani (a trailerben az A-Wing is feltűnt). A csata helyszínéül a DICE által életre keltett Sullust bolygót kaptuk, amiről azt érdemes tudni, hogy a felszíntől pár méterre egy hatalmas füst- vagy gőzfelhő gátolja a távolra látást, így ha esetleg kicsit távolabb vagyunk a nagy balhétól, csak a játékosokat jelölő színes pontokat követhetjük, űrhajókat nem. Ahogy közelebb megyünk, vagy többedmagunkkal elhagyjuk a felhőt, mindjárt tisztán látni mindenkit, és indulhat a légicsata izgalmasabb része. Az X-Wingnek kétféle lövedéke van, a sima lézer és a rakéta, mindkettő kellően hatékony, de azért még bemérés után is izzadni kell, hogy eltaláljuk a célpontokat. A D-Paddel manőverezhetünk, oldalra „gurulhatunk” vagy csinálhatunk egy 180 fokos fordulót, így kerülgetve a lövedékeket.
A felszínhez közel power-upokat találunk, melyek közül néhány a cooldown időzítőt semlegesíti (a rakétáknál és a pajzsnál is várni kell egy kicsit, míg újra használhatjuk őket), mások megjavítják a gépüket, és volt egy az egyik mondhatni híd alatt, melynek felvételével azonnal átülhettünk a Millenium Falconba, ha a manőver sikerült, és nem a lávában landoltunk. Én csak lázadóként játszottam, de azt hallottam, hogy a Slave-I még volt nem vezethető, ebben bizonyára BZ is megerősít mindjárt. Solo kapitány űrhajója erősebben lő, gyorsabban céloz, és speciális képességként lehet vele gyorsítani, de nem sérthetetlen, főleg ha épp a föld felé tartunk, és véletlenül megkarcoljuk a fényezést.
Mivel egy csapatban tízen játszottunk, nem éreztem fontosnak, hogy figyeljem az elsődleges célpontot, ami egy szállítóhajó volt, melyet az egyik csapatnak értelemszerűen támadnia, a másiknak védenie kellett. Endre egyszer örömében felkiáltott, hogy lelőtte, de én riválisként épp az ő kergetésével voltam elfoglalva, úgyhogy nem tudtam vele örülni.
Mint írtam, a gépek mozgása, kezelhetősége kicsit talán túl egyszerű, de másfelől egy olyan kompetitív shooterről beszélünk, amit nem a Fighter Squadron mód miatt vesznek meg az emberek. Nem gondolom, hogy ez lesz a legnépszerűbb, de vitathatatalanul ez az egyik leghangulatosabb, és a Star Wars-fanok, akik mindig is a légi csatákban akarták érezni magukat, ha csak rövid időre is, biztos rákapnak.
BZ: Míg a srácok az egyik teremben légiharcban próbáltak jeleskedni, én rácsaptam egy osztott képernyős Battlefront demóra, amelyben egy ismeretlen, akcentusa alapján angol sráccal közösen vetettük magunkat a küzdelembe. Ebben a játékmódban a Tatooine felszínén kellett életben maradni, miután (lázadó) űrhajónk a felszínbe csapódott. A co-op küldetésben gyalog fedezhettük fel a homokbolygó kanyonjait, miközben különféle összeállítású hullámokban támadtak ránk a minket követő birodalmiak. Egy könnyű és egy nehéz lézerfegyverrel, valamint egy jetpackkel felszerelkezve vágtunk neki az útnak, ahol néhol rátalálhattunk a hajónkról kiszórt mentőkabinokra, amelyekből felszerelést és powerupokat vehettünk fel. A küldetés egyes részeiben konkrétan a kabinok megvédelmezése volt a feladat, míg akadtak olyan hullámok is, ahol egy adott pontra kellett eljutnunk, persze a rohamosztagosok kiiktatása mellett.
Ez a játékmód kiváló alapot ad ahhoz, hogy tényleg kihasználjuk a kooperatív küzdelem lehetőségeit. A gárdisták érkezését eleve külön pozíciókban várhatjuk, akár kétoldali támadással, akár az egyikünk csaliként bedobásával megtrükközve a véderistákat. Akadnak olyan hullámok, ahol lépegetők érkeznek, ilyenkor kifejezetten az utóbbi módszer a célravezető, egyikünk próbálja magára vonni a böhömök figyelmét, míg a másik valamilyen rejtekhelyről alájuk durrant, és már menekül is.
Persze azért benéztem én is a légiharcos küldetésbe, ahol összesen négy csatát toltam végig, főként a Birodalom oldalán. A TIE-vadászok nagyon jól irányíthatóak, és bár tényleg kissé árkádos a megközelítés, nekem nagyon tetszett a dinamikája és a hangulata egyaránt. A Sullust felhői kiváló lehetőséget adtak arra, hogy bujkálva idegesítsem fel az ellenfelet, és egy-egy rám ragadó X-szárnyú elől is sikeresen lehet bebújni a páracsomók közé. Azt viszont hiába próbáltam kideríteni, hogy a Falconhoz hasonlóan a Slave-I játszhatóvá válik-e, mivel egyszerűen a csata hevében nem találtam az ehhez szükséges powerupot – így hát Boba Fett vasaló-hajójának játszhatóságát a rendőrségi szleng használatával „sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom”. Viszont az időnként elinduló transzporthajók levadászása jó móka, erősebben is pontozza az ilyesmit a játék, mint a sima vadászok lelövöldözését. Ja, és egyszer lelőttem a Falcont… Bocs, Chewie…
