Az EA nagyot, és szimpatikusat dobott, amikor bevállalta a kis svéd stúdió, a Coldwood játékát. Az erőteljesen indie-érzet, az egyedi megközelítés és az egyáltalán nem szokványos világ ugyanis a játékosok szemében végre elmozdíthatja az óriás-kiadót a lélektelen ismétlések és megaprodukciók felől egy szerethetőbb irányba. Már az EA nagy előadásán is Martin Sahlin, a Coldwood kreatív vezetője volt a legszimpatikusabb résztvevő, aki láthatóan tényleg izgult és élt-halt a játékért, nem csípőből darált mindenféle marketingszöveget.
Az Unravelért ráadásul tényleg csak rajongani lehet. Képzeljétek magatok elé, ahogy a magamfajta, megtermett, sörényes metalviking beül a hands-onra, majd húsz percnyi játék után kisgyerekként csillogó szemekkel áll fel a székről, és még öt percet közösen lelkendezik a játékról annak alkotóival. Mert az Unravel, amiről az első infók alapján anno azt hittem, hogy gyerekjáték, egyáltalán nem az. Csak épp előhozza belőled a gyereket.
A bevezetőben fény derült a játék alapvető céljára is. Egy nagymamát látunk az elképesztően realisztikus és hangulatos filmecskében, aki azon sóhajtozik, hogy gyerekeivel, unokáival már szinte teljesen elvesztette a kapcsolatot. A családi fotók nézegetése után felmegy a lépcsőn kedvenc kötő-alkalmatosságaival, de a kosárból észrevétlenül kiesik egy piros fonalgombolyag, amiből alakot ölt a macskafülű fonalemberke, Yarni. Apró főhősünket annyira meghatotta a nagyi szomorúsága, hogy elhatározza, elindul a csodaszép észak-svéd tájakon, maga után húzva saját fonalát, és újra összekapcsolja az eltávolodott rokonságot. Cuki, nem?
Innentől kezdődik a játék, ahol Yarni alapvetően 2D-ben, balról jobbra caplat előre a valós svéd tájakról tökéletesen, gyakran fotorealisztikusan mintázott 3D-s környezetben. Ahogy megyünk előre, a saját magunkból legombolyítva hátrahagyott fonal egy idő után teljesen "elfogyasztja" Yarnit, ezért érdemes mindenhol megkeresni a tereptárgyakon fennakadt fonaldarabkákat, amelyből újra "feltölthetjük önmagunkat". Az előrejutás pedig egyáltalán nem könnyű, sok leleményességre, és ügyességre van szükség. Tenger hullámaival átmosott, köves partszakaszokon, erdők fáin át vezet az út, ahol többféle trükköt alkalmazhatunk az akadályok legyőzésére. Kilőhetünk egy kis szakasznyi fonalat egy magasabb pont felé (persze megakadni csak akkor fog, ha ott van valamilyen beakadt fonaldarabkából képzett hurok, ami szerencsére sokfelé előfordul). Ha elhaladunk egy-egy ilyen hurok mellett, hozzákötözhetjük a magunk mögött húzott fonalat, egyfajta "mentésként", innentől már leeséskor, ugráskor ez a csomó számít alapként, mint egy hegymászó esetében. Két ilyen pont közé kifeszíthetjük a madzagunkat, hogy az íjként megfeszülő kötélszakaszról pattogva rugaszkodjunk magasabbra, és néha repülő objektumokra (például egy papírsárkányra) is felkéredzkedhetünk, így átlebegve a fák ágai között. A terepen használt tárgyakat egyébként is érdemes használni, így lesz tutaj egy eldobált üdítősdobozból, vagy híd hat almából (ez a funkció a játék egyik hatalma... bocs...).
Szerencsére a játék nem szivatós, tehát nincs "örök halál", vagy a pálya legelejére visszadobó szemétkedés. Akadnak persze olyan akadályok, amelyeket nem elsőre, de nem is másodikra fog mindenki áthidalni, néha kifejezetten komplex gondolkodás és tervezés szükséges egy-egy ilyen pontnál. Az első húsz perc végigjátszása után (és későbbi szakaszokba való belekukkantás alapján) úgy érzem, pont jó a játék egyensúlya, nem is szivat eszelősen, de nem is olyan könnyű, hogy hamar elveszítsük az érdeklődésünket. Szerencsére PC-re is érkezik az Unravel 2016 első negyedévében PS4 és Xbox One mellett, így a magamfajta oldschool konzoltagadó is azonnal elkezdheti terelgetni Yarnit, hogy minél előbb újra összejöjjön a család.
