Felesleges lenne azon filozofálni, hogy hej, a gonosz Rockstar bizony szeptember közepére rakta be a Grand Theft Auto V megjelenését és emiatt mindenki tojik az év eleji felmérőkre, a formába hozó zéhákra, a párkapcsolatra, közéletre, vénasszonyok nyarára és hasonlókra. Mert ezt tudjuk, de botorság lenne abban a tévképzetben élni, hogy ez csak mostanában lett divat, hiszen így volt ez 10 évvel ezelőtt is. Mai visszatekintőnkben a júliusi és az augusztusi elemzés után az ősz nyitóhónapját, a szeptembert vesszük górcső alá, az immár megszokottnak tekinthető, évtizedes léptékkel.
1983 - Quasimodo szerelme
Többször megemlítettem már, hogy ez volt az az év, amikor jómagam elkezdtem koptatni az iskolapadot, most pedig azon történelmi pillanat van, hogy kerek három évtizeddel később a fiam is megkezdte tanulmányait. Ezt persze csak úgy mellékesen jegyeztem meg, talán van az olvasók között olyan, aki hasonlót tudna mondani, így sorsközösséget tudunk vállalni. De most nem is ez a lényeg, hanem az Ocean Software által kiadott J. Steele játék, melynek címe Hunchback és mindannyiunk kedvenc toronyőrének, Kvazimodónak szerelmi viszontagságait dolgozza fel. Persze nem olyan hálószobatitkokat feszeget, hogy a sajátos testi adottságokkal rendelkező harangozó miként tudott intim életet élni, amikor ő volt alul, hanem sokkal líraibb magasságokba emeli a történetet.
Főhősünk kedvesét ugyanis, aki anyakönyve szerint Esmeralda névre hallgat, annak rendje és módja szerint elrabolták és bezárták a fantáziadúsan elnevezett Stronghold kastélyba. Ahhoz, hogy a tettre kész férfiember visszaszerezhesse a nőt, át kell verekednie magát az egész rohadt kastélyon, de ez gyakorlatilag a "menj balról jobbra és ugorj a megfelelő időben" receptet jelenti. Mindezt nehezíti az idő múlása is, amit azonban nem egy kispolgári módon odavetett visszaszámláló jelez, hanem a várfalon komótosan felfelé mászó, teknősbéka kamuflázst viselő keresztes lovag hivatott érzékeltetni, aki mackósan ugyan, de egyre közeledik.
A grafikáról még akkori viszonylatban is azt lehetne mondani, hogy inkább funkcionális, semmint szemet gyönyörködtető, de abban mindenképpen megegyezhetünk, hogy a játék kimondottan zseni. Gyerekkoromban sokat nyomtam magam is, de soha nem értettem, hogy az adott pálya végére érve (minden pálya egy képernyőnyi) miért kell ráugrani egy - a nyilvános helyek budijában szokásos - lámpaburából alálógó rúdra. Most pedig figyelem, mert spoiler következik, szóval aki nem ismeri a játékot, de szeretné végigjátszani, az csukott szemmel olvassa el a következő néhány sort. Ugyanis ha sikerül kiszabadítani Esmeraldát (aki a brazil sorozatban szereplő névrokonával ellentétben legalább nem vak), akkor sincs ok hatalmas szelebréjsönre, mert rögvest elrabolják ismét, és kezdődhet minden újra. Ez a szörkül of lájf!
1993 - felfedeztük az ismeretlent
Robyn és Rand Miller segedelmével majdnem napra pontosan 20 évvel ezelőtt, vagyis szeptember 24-én egy olyan cím látott napvilágot, mely képes volt a játékost úgy elnyelni, mint ahogyan azt Bud Spencer tenné egy kondér hagymás babbal. A Broderbund kiadásában megjelent játék nem más, mint a legendás Myst,melyet a Miller tesók 1991-ben kezdtek hegeszteni és a későbbiekben több részesre bővült a sorozat, valamint többen belebuktak abba, hogy legyártsák a klónjait.
A helyzet az, hogy nehéz lenne spoiler nélkül bemutatni ezt a játékot, így legyen elég annyi, hogy a zseniálisan kidolgozott sztori remekül illik az egyszavas címhez. A hangulat teljes mértékben magával ragadja azokat, akik befogadóak a rejtélyekre, az aprólékos megvilágosodásra és a lassan kibontakozó történetre. Annyit azonban bátran el lehet mondani, hogy a játékos idegenként kapcsolódik be az eseményekbe és nincsenek hosszú párbeszédek, sem a valóságban több mázsányinak megfelelő cuccok egy bőrtasakban a derekunkon.
A játék világa renderelt képekből áll, nem tudunk bennük keresztbe-kasul barangolni lépkedve, csak klikkelgetünk, de ahogy egyre inkább magukkal ragadnak az események, mind jobban megszűnik a külvilág és ezek a képek jelentik az életet. A Myst olyannyira sikeres volt, hogy még a CD-ROM-ok eladásait is befolyásolta (természetesen pozitív irányba), és a kilencvenes évek legjobban fogyó játékaként vonult be a történelembe, értékelései pedig általában bőven megugrották a 90 százalékot (talán volt még 95 is). Egyes kritikusok szerint kiváló bizonyítéka volt annak, hogy a videojátékok művészetként is funkcionálhatnak. A tízéves évfordulóra készült remake grafikájában és játékmenetében is megújult, még manapság is érdemes kipróbálni. Most pedig egy kis játékmenet az eredeti játékból.
2003 - iskola mellett, vagy helyett
Most jutottunk el oda, hogy nem friss divat a húzócímek iskolakezdésre időzítése, ugyanis 10 évvel ezelőtt sem volt könnyebb a helyzet, mert a második világháború megszállottjai ugyanolyan iskolakerülőkké válhattak, mint az űrben folyó háborúk kedvelői, a jedik, vagy a Simpson család fanjai. Bizony mondom néked, Michael Jackson (hogy klasszikust idézzünk), 2003. szeptembere sem a közoktatásban dolgozók kedvenc hónapja volt, szemben a tanulókkal, akik olyan durva címeket kaptak a kezükbe, mint a Battlefield 1942: Secret Weapons of WWII, a Homeworld, vagy a Command & Conquer: Generals - Zero Hour.
Mivel már az előző hónap összefoglalójában is megfogalmazta egy sorsával elégedetlen hozzászóló, hogy noob paraszt vagyok, ezért számomra mindenképpen a Battlefield - az akkor tavasszal érkezett Road to Rome után - második kiegészítője mozgatott meg leginkább. A 2002-ben debütált játék eladásai senkiben nem hagytak kétséget afelől, hogy nem merül ki egyetlen részben a téma, ráadásul kellő fantázia is került a folytatásba.
Abban a szebb világban, amikor a kiegészítő valóban kiegészítő volt és nem DLC-ként, az eredeti játékból kimaradt tartalmakként került a játékos elé, igen érdekes vonalon indult el a Digital Illusions. Olyan fegyvereket pakolt a játékba, melyek vagy a tervezőasztalon, vagy a valóságban már rendelkezésre álltak a háború vége felé, de megfordítani szerencsére nem tudták a végkimenetelt.
A tömeges élvezetekre kihegyezett játékmenetben az új fegyverek előnyeit és gyengeségeit kihasználva igazán megfelelő okunk volt arra, hogy elfelejtsük az iskolát és inkább odahaza tengessük a napjainkat. Na, nem mintha jómagam iskolakerülő lettem volna, hiszen amikor ez a játék megjelent, már a próbaidőm is letelt az első munkahelyemen és bolond lettem volna azzal kirúgatni magam, hogy otthon játszadozom.
Ennyi lett volna az elmúlt évtizedek szeptembere, legközelebb októberben jelentkezünk, amikor mindenki az avart söprögeti és Mocsy is fázósan húzza össze magán a kabátot, a kocsma szerkesztőség felé tartva.
