Immár közel egy hónapja véget ért a nyár és vele együtt a szünidei henyélés is, most pedig marcona szelek szabdalják naptól és homoktól kérgesre cserzett arcunkat. Idén kissé elmaradt a füvet és ajkakat egyaránt kiszárító, hosszú hetekig tartó kánikula, sőt, a vénasszonyok nyara is ment a levesbe, de minket mindez nem érdekel, hiszen az augusztusi visszapillantgatás után itt a következő összeállítás, mely újabb izgalmakat tartogat.
1984 - drótvázas grafika
Mostanában mindenhonnan az Elite folyt, hiszen az 1984. szeptember 20-án megjelent címről hosszas matekozás után kideríthetjük, hogy most ünnepli harmincadik születésnapját, ami hatalmas idő. Szegény Buddy Holly például ennél sokkal kevesebbet élt. Az Elite két fiatal srác, bizonyos David Braben és Ian Bell szellemi terméke, akik az egyetemi tanulmányaik mellett láttak neki a szoftver hegesztésének.
Akkortájt ez viszonylag meredek vállalkozás volt, hiszen gőzerővel tombolt a játéktermi automaták stílusában készült játékok iránti láz, így ezzel teljesen szembemenő, nyugodtabb és grafikailag is visszafogottabb ötlettel nem volt garantált a siker. Annyira nem, hogy a két fejlesztőt kiadó ki is tessékelte az ajtón amiatt, hogy az Elite-ben nincs gyorsan pörgő pontszám és elveszíthető életek.
Fura volt akkoriban, de mindez mit sem változtat azon, hogy megjelenése után futótűzként terjedt, mivel rengetegen kattantak rá a nyolc galaxis darabonként 256 bolygójára, és váltak csempészekké, aszteroid bányászokká, katonákká, netán fejvadászokká. Habár a játék grafikája még az akkori viszonyok között sem volt kiemelkedő, annyi biztos, hogy a wireframe alkalmazása egyedivé, egyszersmind úttörővé tette Braben és Bell termékét (legalábbis az otthoni számítógépek kategóriájában).
Azt egyébként érdemes megjegyezni, hogy a programban használt algoritmus minden egyes új játék kezdetekor egyedileg variálta a bolygók jellemzőit, így nem fordulhatott elő két egyforma galaxis az újrajátszások folyamán. A fejlesztők becslése szerint hatszázezer példány fogyott a játékból, melynek 1993-ban megjelent a második része is, ám az már csak David Brabenhez köthető, ugyanakkor nem is lett átütő erejű alkotás. Jövőre pedig érkezik az Elite: Dangerous, melynél szintén közreműködik és többször is írtunk már róla. Ó, és mielőtt elfelejtenénk, a születésnap alkalmából térítésmentesen birtokolhatja bárki ezt a remek játékot, amit meg is írtunk néhány napja, jól!
1994 - Shock to the system!
Énekelte egykoron a marcona arcot vágó Billy Idol, aki abban a klipben valamiért úgy nézett ki, mint a jobb napokat látott Ufó zenekar férfiembere, akinek akkor sem fogom tudni a nevét, ha a forinthitelemet át kell váltanom japán jenbe. Persze Billy Idol azt is énekelte, hogy "she cried - more, more, more".
De szakadjunk el a főleg nyolcvanas-, de cseppet azért kilencvenes (és nagyon minimálisan kétezres) év egyik jellemző figurájától, hogy belevethessük magunkat a System Shock nevű csoda felidézésébe, amit nem Billy Idol nótája ihletett. Ez a játék már csak azért is fontos, mert a címet jegyző Looking Glass stúdió a történelem folyamán számos nagyszerű fejlesztőt adott a világnak, akik aztán egy valag kiváló játékkal örvendeztették meg a közönséget. Ugye mond valamit Warren Spector neve? Mert ő is ott volt ám a játék születésénél.
A System Shock egy igen sokféle stílust ötvöző cucc, de alapvetően leginkább FPS nézetű aRPG-nek tekinthetjük, melynek sztorija szerint az Úr 2072. évében járunk, amikor is egy pólós hacker srác szerint pillanatnyilag éppen jó ötletnek tűnik az űrben kóválygó Citadel Station nevű űrállomás rendszerébe betörni, ám sajnos nem várt eredményként lebukik és agyonlövik, ezzel vége is a játéknak. Haha, mekkora vicc volt, persze, hogy nem így történik, hanem a lebukás után emberünket (akit mi fogunk irányítani a játékban) Edward Diego, az űrállomás tulaja elé cibálják, aki azt mondja, hogy hajlandó elfelejteni ezt az egész hisztit, ha cserébe hackerünk feltöri a Citadel Station mesterséges intelligenciáját, SHODAN-t.
Erre azért lenne szükség, hogy így Diego egy mutagén vírushoz jusson, melyet a feketepiac már remegő térdekkel vár. Mivel sok választás nincs, ezért a névtelen hacker elvégzi a melót, amiért cserébe egy implantot is kap, de emiatt hat hónapra kómába helyezik. Megközelítőleg itt kapjuk meg az irányítást, de amikor magunkhoz térünk, azt tapasztaljuk, hogy a derék Diego kissé megkattant, és a bányászati lézert felhasználva odasózott a világ nagyobb városainak, amit értelemszerűen a lentiek kibírtak röhögés nélkül. Innentől aztán lesz ám minden, hiszen SHODAN-nal nem olyan könnyű kibabrálni, már csak azért sem, mert az a szemétláda mindent lát a kameráin keresztül, meg közben jönnek a szprájtokból fogant ellenfelek is, akik mind a vérünkre szomjaznak.
A System Shock hangulata szinte utánozhatatlan volt a maga nemében, napokra el lehetett benne merülni, de volt egy igen tróger dolog, ami miatt néhány embert talán még mindig a Lipóton ápolnának, ha nem zárt volna be. Az irányítás ugyanis maga volt a kínzókamra PC-re optimalizált változata, mert annyira furán lett megoldva, hogy le sem tudom írni. Akit érdekel, olvasson utána, biztosan fog találni valamit. Aztán rá 5 évre kijött a második rész, az sem volt rossz, de arra majd térjünk vissza 2019. szeptemberében, az akkori visszatekintőben.
2004 - Most négy, de akkor még kettő
Mintha a csodálatos Van benne valami című barkochba műsor egyik sejtelmes válaszát idéztük volna Vágó István szájából, akit az akkor még igencsak tündöklő és valóban szellemes Gálvölgyi János könnyfakasztó nevetésre ingerelve tudott utánozni.
Tíz évvel ezelőttről egy olyan játékot választottunk, mely rendesen megosztja a közvéleményt, hiszen akik szeretik, azok baromira szeretik, akik meg nem, azok nagyon gyűlölik, bár ez általánosan elég sok címre igaz. Mi azonban most a Sims 2-ről beszélünk, melyből lazán elment egymillió a megjelenése hetében, rá két évre pedig már 13 milliónál tartott, ami nem csak gombócból, de még magyar állampolgárból is sok.
Az alapjátékban három különböző terület közül lehetett választanai, a többi játékmeneti elemet pedig már unalomig ismerhetjük az öt éve velünk lévő harmadik részből is, ami csak egy kicsit jobb, mint elődje. Azt azonban a Sims2-ről érdemes megjegyezni, hogy ez még sokkal zártabb világ volt, mint ami a harmadik részt jellemezte, de egyébként kiválóan lehetett szórakozni vele. Amiért mégis ambivalensek az érzelmek a címmel kapcsolatban, az például a hablatyoló simnyelv, amitől sokan a falra másznak, de ha ez így van, akkor ez a játék nem nekik való.
Mivel a Maxis egy olyan világot szeretett volna, ahol szerethető simek élnek és a játékos tud kötődni hozzájuk, így nem adhattak olyan mondatokat a szájukba, hogy "szevasz szomszéd, kölcsönadod a láncfűrészt?". Ez eléggé érthető és ha megengedtek így a végén egy szubjektív megjegyzést, részemről szórakoztatónak tartom a játékot, ami igaz a második és a harmadik részre is, illetve kíváncsi vagyok a negyedikre, mert még nem jutottam hozzá. Tudom, hogy nagy a fanyalgás és sokan minősíthetetlen hangnemben nyilatkoznak a Sims 4-ről is, de számomra pontosan azt nyújtja a sorozat, amit elvárok tőle. Nyugodt, vidám kikapcsolódást, amibe szorult kreativitás és vannak benne jópofa dolgok.
Ennyi lett volna az aktuális hónap visszatekintése, most pedig jöjjön a jól megérdemelt és igencsak várt Jessica Biel, aki talán majd egyszer ellátogat a Late Night Live-ba is (soha nem lesz ilyen, hüpp-hüpp), ami egyébként várhatóan egy hét múlva lesz újra, ráadásul meglepetéssel is készülünk! Hoppá!
