Amikor ezt az írást olvassátok, vélhetően már gőzerővel táborozunk, így nézzétek el nekem, hogy ezúttal nem ama koncepció mentén haladok, ami a rovatot egyébként jellemzi, de ennek igazából egészen sajátos oka van, amit hamarosan kifejtek nektek. Aki pedig jobban kedveli az ortodox tematikát, az olvassa el újra a júniusi összeállítást, ahová sikerült egy nem teljesen megfelelő képet betenni, de ha már így alakult, akkor minek változtassunk rajta, maradt, ahogy volt.
Nos, jöjjön is az indoklás, mely után talán megértitek, hogy ezúttal miért nem konkrét címek szerepelnek a cikkben, hanem inkább az életérzés, vagy ha úgy tetszik, a nosztalgia irányába indulunk el. Tehát az történt, hogy éppen keresgettem az aktuális játékot 85-ből, amikor belefutottam egy frankó videóba a YouTube sátáni felületén, és bizony ottragadtam, egymás után pörgetve a nem ritkán 10-15 perces videókat. És akkor, abban a megszentelt pillanatban, miközben szobám ablaka előtt letűnt korok kettétört Quickshot joystickjai röppentek el angyalfehér szárnyaikon, úgy éreztem, most nincs itt a helye a címspecifikációnak.
A nagy magyar forradalom, amikor füstölgő Ikaruszokkal, és agyig pakolt Kispolákokkal, meg Trabantokkal próbáltunk Bécsből minél több technikát hazahozni az országba, szinte fizikai valójában jelent meg a szemem előtt, és az érzés, amikor Apámmal rájöttünk, hogy honfitársaink viharos sebességgel kifosztották az összes elektronikai üzletet, és ez számunkra azt jelenti, hogy Commodore 64 helyett legjobb esetben is csak egy 16-ost tudunk hazavinni. 12 éves voltam ekkor, és miközben a Mariahilfer Straße fotocellás ajtókkal telepakolt boltjai előtt baktattunk csendesen, a szám már erősen lefelé görbült, ám az isteni gondviselés karjaiba vett minket, és egy meghatározhatatlan erő behúzott egy aprócska utcába, ahol egy eldugott bolt eladója kezünkbe nyomta a város utolsó Commodore 64-ét, örömünk pedig akkora volt, hogy ha abból energiát lehetne csiholni, még ma sem lenne szükség Paks II-re. Arról nem is beszélve, hogy mellé sikerült a maradék shillingekből beruházni egy kvarcjátékra, ami akkoriban legalább olyan ritkaság volt itthon, mint a parabolaantenna, a videomagnó, vagy éppen a nyugati gépjármű.
Őrületes volt ez az egész, elmondani is nehéz, bár egyszer már megtettem, és nézzétek el, hogy most ebből idézek egy vaskosabb részletet: Én még voltam úttörő, a 4013-as Braun Éva úttörőcsapat tagjaként tisztelegtem a mozgalom zászlajának, és az osztályfőnököm cikk-cakk ollóval akarta levágni a hajam, amikor az egyik osztálytársam anyukája megcsinálta „depesmódosra”. Az iskolába nem mehettem biciklivel, mert nem laktam elég messze, pedig gyönyörű, metálkék táltos paripám, mely a dicső Szovjetunió keresztségében a Turiszt nevet nyerte el, csak arra várt, hogy nyergébe pattanva őrült módon tekerjem, míg szét nem esik. Erre általában nem kellett túl sokat várni, de mivel Skolnyik típusú gyerekbicajon nevelkedtem, így nem volt számomra meglepetés, amikor 8 kilométerről kellett a bringát hazatolni. Szóval más világ volt akkor, de annyi biztos, hogy amikor a C-64 beköltözött a családba, már semmi sem volt olyan, mint azelőtt, és ezt most pozitív kontextusban kell érteni. Apámmal szereztünk egy egész kazettát, tele jobbnál jobb játékoknál (The last ninja, ACE, ACE II, Great American, Bruce Lee), a joystick-ok is szépen fogytak, egy-két állandó barátommal nagyon sokat játszottunk. Aztán eljött az idő, mikor a játékok már kezdtek unalmassá válni, meg egyébként is, az ember mindig próbálja keresni populációjának azon egyedit, melyekkel sorsközösséget tud vállalni.
A C-64 tulajdonost leginkább arról lehetett megismerni, hogy táskájában ott lapult egy négyzetrácsos, vagy vonalas füzet, melybe a kazettákon lévő játékokhoz tartozó számlálóállások tartoztak. Ha ilyet láttam, már csaptam is le rá, és idővel 10-12 adathordozóra rúgó készletem lett. Találkoztam többek között Gyurival, akinek a szobája úgy nézett ki, mint amilyennek a C-64 tulaj elképzeli a mennyeknek országát. Mindenfelé TDK, Samsung, Polimer, Sony, BASF kazetták, 60 és 90 percesek, krómozottak és normálak, vegyesen. Mondanom sem kell, hogy Gyuri nagyon jó barátom lett, és nyilvánvaló testi furcsaságai ellenére még az utcán is képes voltam vele mutatkozni, mert a játékért mindent. Ekkoriban tanultam meg hatvanas szöggel fejállást változtatni, csináltam resetet, melyet kétezer forintba került rendben hozni (akkoriban egy komplett gép volt 13-15.000 körül), illetve folyamatosan ácsingóztam egy floppy meghajtó iránt, de ebből nem lett semmi, és végül, de nem utolsó sorban, szépen felcseperedtem 18 éves fiatalemberré, aki elkezdett a PC-k iránt érdeklődni.
A C64 sorsa pedig 1996 februárja környékén pecsételődött meg, amikor egy fagyos hétköznapi éjszakán az ACA-768 rendszámú, négyütemű Trabantunkba beraktunk egy 486 DX4-100 típusú PC-t, melyben volt 8 MB memória, egy fél megás videokártya, 500 megás vinyó, 4x sebességű CD-ROM, valamint egy Sound Blaster 16 hangkártya. Mellé egy 14 collos monitor és a hangképzéshez egy Sony hangfalpár került, a Commodore 64 pedig helyet foglalt a polcon, majd később becsomagolva a ruhásszekrény alján, minden egyéb tartozékával egyetemben. Szóval ez a gép nem csak egy egyszerű használati tárgy, hanem gyermekkorom meghatározó élménye is, egy érzés, egyfajta hangulat.
Nos, eddig tartott az idézet, de ezzel messze nincs vége, hiszen akit egyszer megcsapnak a bitek, az jó eséllyel egy életre úgy marad, és ez bizony sokunkkal így van. A nyarak, és benne a július (csak azért, hogy kapcsolódjunk a címhez) eszméletlen mennyiségű játékkal telt a szoba hűvös falai között, miközben odakint egyre magasabbra kúszott a hőmérséklet, ami elől a játék után a strandra menekültünk. Igen, a kerítésen keresztül. Ám az évek teltek, és a C-64 helyét átvette a PC, ismét feltárva egy új világot, melyet a hardverelemek öregedése, az ilyen-olyan problémák megoldása, a tuning miatt szétbarmolt BIOS-ok, és a folyamatos bütykölés jellemzett. Mindez persze csakis saját kárunkon, hiszen az internet nem volt az élet szerves része, és ha valamit meg kellett oldani, akkor vagy kerestünk valakit, aki talán értett hozzá, vagy megpróbáltuk magunk megtalálni a megoldást, időt és energiát (a bakik miatt olykor a pénzt) nem kímélve.
Szóval nézzétek el nekem, hogy ebben a hónapban elmaradt a címek szerinti rendezés, de a nosztalgia tornyosuló hullámai elsodorták a tematikát, és helyébe egy másfajta írást hoztak, ám megnyugtatok mindenkit, augusztusban visszatérünk, és tesszük mindezt a megszokott módon. Viszont van, ami nem változhat, úgyhogy Jessica, komm són (bár ezen a képen kissé elhasználtnak tűnik fejileg).
