Szeretnénk mindenkit megnyugtatni, hogy már nem sok van hátra az iskolakezdésig, szóval azok se morgolódjanak, akik minden reggel a tömött buszon/villamoson/trolin/metrón/miegymáson utaznak munkába, a felső kapaszkodót markoló utastárs hónalját szagolva. Bizony mondom néked Michael Jackson, nagyon rossz világ a tanulóké, nem kell őket irigyelni! Eme mindenki számára negatív üzenetet hordozó beköszönés után csapjunk is a farpofák közé és lóduljunk neki augusztusi visszatekintőnknek, de aki lemaradt volna a múlthónap összeállításáról, az előbb kattintson ide, izibe!
1984 - Vidám kis gömböcske menni oldalirányba
Nem téved, aki a közcímből arra következtetett, hogy mindannyiunk kedvenc feneketlen bendője, vagyis Pac-Man az, aki a főszerepet játssza harminc évvel ezelőtti választottunkban. Most azonban egy kis eltérés mégis szerepel az árkád játékgépre kiadott címben, ami azt jelenti, hogy a Namco játéka Pac-Land lett a keresztségben.
A lényeg azonban mit sem változott, vagyis az ismert karakterrel kell a feladatokat teljesíteni, miközben nincs megállás – és ezt szó szerint kell érteni. Ugyanakkor mégis szerfelett komoly változás a játékmenetben, hogy immár Pac-Man nem csak egy jól körülhatárolt pályán falja a fehér pöttyöket és menekül a szellemek elől, hanem az ojjektumok szkrolloznak körülötte. A játék célja, hogy egy eltévedt tündért visszajuttassunk Tündérországba, de ez legalább olyan bonyolult, mint kritikus pillanatban hóláncot szerelni az autónk kerekére, hiszen egyrészről megjelennek ismert ellenlábasaink is, másrészről pedig a folyamatos haladás miatt a platform ugrabugra jelentősen megnehezítheti a játékos dolgát.
A Namco által piacra dobott árkád masina két botkormányt és hat gombot kapott, amiből nem nehéz kimatekozni, hogy két játékos esetén ezekből kinek mennyi jutott. Ami azonban biztos, hogy egy igen érdekes és sikeres Pac-Man alternatíváról beszélünk, amire még ma is jó szívvel emlékezünk vissza.
1994 - Lejön a Joci!
Méregdrága autók, fékevesztett száguldás, őrületes üldözések, hoppon maradt rendőrök. Na, mi lehet ez? Aki most azt mondta, hogy Fast & Furious, az menjen szépen és hallgasson 3 órán keresztül Eurovíziós nótákat. Pihenni nem ér! Akik azonban felkiáltottak, hogy Need for Speed, azok már tépjék is a papírt a virtuálisan felkínált Macskanyelvről, mert eltalálták a választ. Hiszen 20 évvel ezelőtt, augusztus utolsó napján jelent meg az a játék, ami alapjaiban változtatta meg az autós címekkel kapcsolatos trendeket és ezt az elkövetkezendő két évtizedben megtette még egyszer-kétszer, miközben furcsa kontrasztként utálatosan förtelmes rókabőröket is lehúzott róla a kétbetűs kiadó.
De az első NFS olyan volt, mint nőből is az első. Emlékezetes, magával ragadó és ha volt esetleg egy kis maszatolás, az idő múlása jótékony homállyal borítja be a negatív momentumokat. PC-s autósjáték imádatom is valahol itt kezdődött, de csak kettes sorszámmal, mert az első helyet akkortájt a Papyrus-féle Nascar birtokolta. A Need for Speed volt az, ami kirángatott abból a rettenetes önsajnálatból és világutálatból, amit az a vicces történés okozott, hogy kirúgtak a főiskoláról és miközben megpróbáltam sörbe fojtani a bánatom, a legjobb barátom lefeküdt a barátnőmmel. Ma már tudom, hogy megérdemeltem, de ők is megérdemelték egymást. Szóval az NFS. Az első! Igaz, azt gyorsan hozzá kell tenni, hogy 1994-ben 3DO volt a platform és csak egy évvel később jött PC-re, de a dolgokon mindez sokat nem változtat.
Gyorsan soroljuk csak: Dodge Viper RT/10, Ferrari 512TR, Toyota Supra, Acura NSX, Corvette ZR-1, Lamborghini Diablo és Porsche 911 Carrera, valamint hét pálya alkotta a kínálatot, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy kiválóan szórakozzunk. Mivel a fejlesztők már akkor is remekül alkalmazták a lerázhatatlan ellenfelek megoldását, így garantáltan kemény volt a verseny, akár zárt pályán, akár közúton padlóztuk a talicskákat.
Nem szabad elfeledkezni a The Need for Speed: Special Edition elnevezésű, bővített változatról sem, mely a Windows 95-ös futtathatóság miatt már a DirectX 2-t is támogatta. De ezt talán sokan már nem is értik és nem tudják, hogy a setup.exe futtatásával DOS-ban milyen beállításokat kellett alkalmazni ahhoz, hogy legyen hangja a játéknak. Szipp-szipp, hüpp-hüpp! Nem mellesleg a NFS:SE után már nem jött DOS-támogatású folytatás (ha ez esetleg nem igaz, akkor verjétek meg a wikipédiásokat).
Annyira bejött a dolog, hogy ezt követően 20-nál is több folytatás látott napvilágot, de ha nem akarunk ebbe a szép visszaemlékezésbe némi borongást belevinni, akkor inkább hagyjuk, hogy ezekből melyek sikerültek jobban és melyektől jött ránk a görnyedve hányás. Ja, és még valami! A Need for Speed: SE volt az, amihez először töltöttem le modot. Ralipályát csinált az útból. Bámulatos! Nézzük a videót és nosztalgiázzunk.
2004 - Négykezes az idegeinken
Egy ideális világban John Carmack saját templomot kapna, hiszen aki képes arra, hogy egyetlen játék feltöltésével kinyírja a Wisconsin Egyetem FTP-szerverét, az igazi hős. A Doom olyan szinten sikeres volt, hogy egyes munkahelyeken már szervezetileg kellett visszaszorítani a hálózati játékot, így nem csoda, hogy a közönség remegve várta a harmadik részt, mely 2004. augusztusában meg is érkezett. Mint mindenki akkortájt, úgy én is azonnal rávetettem magam és persze mikor máskor, ha nem este 10-kor?
Aki játszott a játékkal, az tudja, hogy a lényege a folyamatos félelemkeltés, amit az id Software kivételesen jól oldott meg. De ne rohanjunk ennyire előre, inkább lássuk, hogy miként is érkezett meg a földi pokol a Marsra. A játék 2145-be repít minket, ahol az UAC nevű gigacég éppen a vörös bolygón folytat teleportációs kísérleteket, ami még az álmoskönyv szerint is azt jelenti, hogy valamit el fognak cseszni, ezáltal megnyitva egy olyan átjárót, amin mindenféle csúfságok özönlik el a bázist.
Ekkor jövünk mi, vagyis a játékba implantált szótlan alteregónk, és baromira rendet teszünk, miközben telerottyantjuk a nacinkat a monitor előtt. Mert a fejlesztők egy pillanatra sem hagyják, hogy megnyugodjunk. Bárhol is járjunk, valami mindig sziszeg, szuszog, kattog, csattog, motoszkál és természetesen a fények is állandóan villódznak. Nekem három napomba tartott (napi 3 órában), hogy megfejtsem a Doom 3 titkát, viszont onnantól kezdve nem voltam hajlandó félni.
Aki még nem játszotta, az villámgyorsan vesse rá magát, mert méltó folytatása az első résznek még úgy is, hogy tudjuk, régen minden jobb volt. Aztán amikor kiismerjük a játékot, rájövünk, hogy igazából megint betuszkoltak minket egy rohadt csőbe és már szinte kalusztro… krausztlo klausztrofóbiásnak érezzük magunkat, de mire eljutunk eddig a felismerésig, addigra John Carmack és becses társasága megvett minket kilóra.
Nagyon emlékezetes maradt például az a jelenet, amikor bemegyünk a budiba és belenézünk a tükörbe...Mert az id Software tudta, hogy a játékos meg akarja nézni magát, így aztán tett ebbe is egy csavart, ami esetemben lábon kihordott infarktust eredményezett, de megérte. Szóval akinek kimaradt, az mihamarabb pótolja. Megéri...
Augusztusra ennyi lett volna, mindenki húzódjon vissza az elefántcsont tornyába és emésztgesse a nyár megmaradt hidegfrontos napjait, de ne feledjétek, szeptemberben ismét visszatekintünk és abban sem lesz köszönet. Havi Jessica Biel jöhet? Persze!
