Talán ti is olvastátok már a hírt, pár héttel ezelőtt a VR-technológia lehetővé tette egy dél-koreai édesanya számára, hogy újra találkozzon a hétéves korában elhunyt kislányával, akit gyógyíthatatlan betegsége miatt veszített el. A megható találkozásról a Munhwa Broadcasting Corporation dokumentumfilmet készített "I met you" címmel. A film és az édesanya beszámolója a nem hétköznapi élményről sokakban vegyes érzéseket váltott ki: míg egyesek máris a gyászfolyamatot segítő virtuális beavatkozások további lehetőségeit kezdték mérlegelni, addig mások etikailag aggályosnak találták az eljárást. Az eset mindenesetre élénk diskurzust indított el tudományos és nem szakmai körökben egyaránt arról, hogy vajon milyen pszichológiai hatásai lehetnek egy ilyen találkozásnak.
Elengedés és megnyugvás
Különösen jelentőségteljes lehet egy utolsó, virtuális találkozás azok számára, akik hirtelen, tragikus módon veszítették el a szeretteiket, például autóbalesetben. Súlyos sérülések esetén nem biztos, hogy a családtagoknak lehetőségük nyílik arra, hogy végső búcsút vehessenek az elhunyttól, így nem tudnak teljes bizonyosságot nyerni arról, hogy valóban meghalt.
Számos gyászoló számára elengedhetetlenül fontos, hogy meggyőződjön a halál tényéről, máskülönben a hamis remény, mely szerint lehetséges, hogy csupán összekeverték egy másik személlyel a hozzátartozót, jelentősen lassítja a feldolgozás folyamatát.
A tagadás fázisában különösen gyakoriak ezek a gondolatok. Elakadást okozhat, ha valaki nem tud megbizonyosodni a halál tényéről, és nincs valódi lezárás, amelyet a megnyugvás és elengedés követ. A VR-technológia ezen személyek számára megteremtheti a végső elbúcsúzás feltételeit, amelyek a való életben talán nem álltak rendelkezésre.
A gyászolók továbbá gyakran számolnak be olyan, valóságosnak tűnő álmokról, amelyekben újra találkozhattak az elhunyt hozzátartozóval, beszélhettek, és megérinthették őket. Ezekben az álmokban gyakran visszatérő elem, hogy a gyászoló családtag arról értesül, hogy tévedés történt, és valójában nem halt meg a szeretett személy. Az elvesztés tényéről csak az ébredést követően, lassan, fokozatosan vesz tudomást. Ez a mechanizmus a gyászt átélők pszichés védelmét szolgálja: a valóságban átélt sokkot tudat alatt vigaszt nyújtó tartalommal próbálják ellensúlyozni a belső integritás, a pszichés egészség fenntartásának érdekében.
Ugyanakkor egyes esetekben ez a gyászoló lelki egészsége ellen is hathat, különösen akkor, ha bűntudat társul az elhunyt hozzátartozó elvesztéséhez.
Ilyen akkor fordulhat elő, ha például az elvesztett személlyel konfliktusban álltak közvetlenül a halálesetet megelőzően, vagy úgy érzi, nem gondoskodott megfelelően a haldoklóról. Ebben az esetben az álmok negatív tartalommal, például számonkéréssel vagy felelősségre vonással telítődhetnek, amelyek jelentős feszültséget és negatív, szorongáskeltő érzéseket kelthetnek.
A VR-találkozás lehetőséget teremthet arra is, hogy ezek az élmények érzelmileg biztonságos, kontrollált körülmények között történjenek - amennyiben jól felkészült szakemberek kísérik, segítik a folyamatot. Megnyugvást jelenthet a gyászoló számára, ha úgy lehet részese egy lezáró beszélgetésnek, hogy hibáztatás vagy felelősségre vonás helyett a hozzátartozó biztosítaná arról, nem neheztel rá, és a lezáratlan, korábban konfliktushoz vezető ügyeket illetően is egyezségre jutnának.
Nem gyógyuló sebek
A gyász általában egy hosszú folyamat, aminek különböző szakaszai vannak. Ezek nem feltétlenül élesen elkülönülő szakaszok, és egyénenként változik, hogy ki hogyan megy ezeken végig, meddig tart egy-egy szakasz, de az bizonyosan elmondható, hogy a gyászmunkát nem lehet siettetni, az egyénnek muszáj végigjárnia a folyamatot ahhoz, hogy ismét örülni tudjon az életnek, és boldog lehessen a szerettei elvesztése után is. A veszteség híre szinte minden esetben sokként hat a hozzátartozóra, ami órákig, de akár napokig is eltarthat. Ezt követi a hivatalos ügyintézések ideje, ami alatt a személy rendszerint a feladatokra koncentrál.
Általában csak ezt követően kezdődik az igazán nehéz időszak, amikor szembesül a veszteséggel, tudatosítja azt. Ezt nehéz érzelmek jellemzik: általában a fájdalom és a szomorúság mellett a magány, a düh, a félelem, a szorongás, a tehetetlenség, a bűntudat, a kilátástalanság, a céltalanság. Ez egy hosszú és nagyon nehéz folyamat, amin mindenképpen végig kell menni ahhoz, hogy megtörténjen az elfogadás, aminek révén eljut a feldolgozásig, és képessé válik életének újraszervezésére. Ha a gyászfolyamat rendben lezajlik, visszatér a világ iránti nyitottsága és az a képessége, hogy ismét boldog lehessen.
A gyászfolyamat elengedhetetlen lépése tehát, hogy a személy egy ponton végérvényesen elfogadja, a szeretett hozzátartozó már nem térhet vissza, és többé nem tudnak kapcsolatba lépni egymással a fizikális világ törvényszerűségeinek értelmében. Ugyanakkor egy VR-élmény, amelyben a hozzátartozó újra találkozhat az elvesztett személlyel, megszakíthatja a természetes gyászfolyamatot, hiszen úgy érezheti, hogy az elhunyt egy más, nem fizikai, de meglehetősen valóságos formában itt maradt köztünk, és a találkozás bármikor újra megismételhető. Ez jó eséllyel megakasztja az elfogadás és az elengedés szükséges folyamatát, mert erős sóvárgást válthat ki az elengedésre képtelen hozzátartozóban.
Így előfordulhat, hogy az érintett a virtuális találkozás élményébe kapaszkodva, az újratalálkozás reményében folytatja életét, mellőzve a tényt, hogy valójában nem az elvesztett hozzátartozóval kerül újra kapcsolatba, hanem csupán a virtuális lenyomatával.
Mivel a gyászfolyamat egyes esetekben együtt járhat azzal, hogy a gyászoló nehezen tud különbséget tenni a valóság és a vágyott állapot között (pl. álom és valóság között), egy ismételt virtuális találkozás egyesekben potenciálisan hozzájárulhat a valóság és a virtuális állapot közötti különbségtétel nehézségében, és problémákhoz vezethet.
Előfordulhat például, hogy a személy életének központi elemévé az újratalálkozás iránti erős vágy válik, melynek következtében háttérbe szorulhat a szakmai és/vagy magánélete. Ez a folyamat végül patológiás gyász kialakulását is eredményezheti, azaz a mély szomorúság, ürességérzés tartóssá válhat annak következtében, hogy képtelen szembenézni a veszteséggel, és a gyászmunka nem kezdődik meg.
Egyeseknél az is előfordulhat, hogy úgy élik az életüket, mintha nem történt volna haláleset, és ilyen módon teljes tagadásba burkolóznak. Éppen ezért fontos lehet előzetesen képet alkotni arról, hogy a virtuális újratalálkozásra készülő hol tart a gyászfolyamatban, milyen személyiségjegyek, fizikai és mentális állapot jellemzi (pl. tapasztalhatók-e depresszív vagy szorongásos tünetek nála), milyen funkciót töltene be esetében a virtuális újratalálkozás (pl. a lezárás motivációja, vagy éppen képtelenség az elengedésre), és milyen személyes erőforrások (pl. társas támogatás) állnak rendelkezésére ahhoz, hogy a virtuális újratalálkozás a fejlődését szolgálja a visszalépés helyett. Fontos az is, hogy a virtuális élmény után biztosítani tudják számára a szakmai segítséget ahhoz, hogy élményét az élettörténetébe és egyben a természetes gyászfolyamatba integrálhassa.
Az mindenesetre jól látható ebből a történetből, hogy a VR-technológia nem várt kihívások elé állítja az emberiséget, amelyeknek a kimeneteit és pszichénkre gyakorolt hatását lehetetlen előre megjósolni, és amellyel emiatt nagyon óvatosan kell bánni.
A cikket Zsila Ágnes és Király Orsolya írta. Zsila Ágnes, pszichológus, író, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa. Fő érdeklődési területe a médiapszichológia és a popkultúra. Király Orsolya, az ELTE Pszichológiai Intézet Addiktológia Kutatócsoportjának munkatársa, aki a videojátékok pszichológiai vonatkozásait, ezen belül is elsősorban a játékosok motivációit és a problémás használatot (avagy a "függőséget") vizsgálja.
