Hiába hisszük, hogy a zombis témából már nem lehet többet kihozni, vagy esetleg nem lehet újra nekifutni, hiszen itt egy olyan alkotás, amely képregényes formában kívánja megmutatni nekünk, micsoda rettegéseket lehet átélni egy olyan szigeten, ahol rajtunk kívül valójában minden élő holt. A Dead Island részek közé ékelődött kaland megpróbál egyedi lenni, ami talán az első húsz percben sikerül is neki, de hirtelen történik egy játékmenetbeli csavarintás, és a lélekben kevésbé acélozottak talán azt fogják kívánni, hogy bárcsak ők lennének a zombik, és ne is emlékezzenek arra, ami az elmúlt órákban történt velük.
Olyan szépen kezdődött
Semmiképp sem lehet panaszunk arra, hogy a játék kezdetén túl sokáig kellene az intrót és minden egyéb videós marhaságot bámulnunk, hiszen a kötelező logók bemutatása után szinte azonnal az események közepében találjuk magunkat, ami ebben az esetben egy szigeten lévő, romokban heverő laborban futkározó, gázálarcos szamuráj irányítását jelenti, aki céltudatosan tör előre. Itt fogjuk megtanulni azokat az apró trükköket, melyekkel játékbeli életünket meg tudjuk hosszabbítani, azaz elsajátítjuk a futás, guggolás, ugrás, ütés-vágás, lopakodás, lövés, miegymás fortélyait. Egyébként elég nagy a pörgés, átlagosan 20 másodpercenként fogunk miszlikbe aprítani egy-egy orvosi köpenyt viselő élőholtat, mígnem jön valami egészen nagy, és az addig főhősnek hitt, maszkjába nagyokat szuszogó karakterünk hirtelenjében a másvilágra távozik.
Érdemes egyébként tudni, hogy mindez két nappal a Banoi szigetén bekövetkezett zombikatasztrófát megelőzően történik, ami magyarázat arra, hogy előbbi akcióink során miért hallottuk a fülesben Xian Mei hangját. Miután ügynökünk kilehelte lelkét, nem kevesebbet, mint hat hónapot ugrunk előre az időben, ahol három fiatalt látunk, akik a tengeren csónakáznak Narapela szigete felé, hogy kiderítsék, mi is történt ott, hiszen bizonyosságot senki nem tud, csak a pletykákra lehet alapozni, azoknak meg általában maximum a fele igaz. Miután megérkeznek a szigetre, hirtelen igen fura dolgok történnek, többek között elsüllyed a hajó, amivel érkeztek, a csapat női tagját megharapja egy zombi, illetve egy lezuhanó repülőgépen megérkezik maga Xian Mei is, aki szeretné kideríteni, hogy mégis mi történt az ügynökével, csak hát erre ugye kénytelen volt hat hónapot várni, nehogy esetleg forró nyomon kelljen elindulni a nyomozással.
Vagy lopakodsz, vagy meghalsz
Hatalmas váltás az első néhány perces vagdalkozáshoz képest, hogy miután átvesszük a főszereplő irányítását, már nem a kezdetekkor megismert hentelés lesz az előrehaladás egyetlen formája, hanem csakis a folyamatos lopakodás biztosíthatja a túlélést. Ez persze önmagában nem lenne olyan rossz, hiszen még azt is mondhatjuk, közelebb áll a valósághoz, mert igen ritka, hogy hétköznapi emberekből a pillanat törtrésze alatt őrjöngő Rambo váljék, tucatszám öldökölve az eléjük kerülő élőholtakat. Sőt, eleinte még fegyverünk sincs, amivel védekezhetnénk, de aztán találunk egy csavarhúzót, és azzal már valamivel könnyebben lékelhetjük a koponyákat. Ám még ekkor sem lehetünk elég jók ahhoz, hogy szemtől szemben győzelmet arathassunk, így továbbra is marad a sunyiskodás, mígnem valami hatásosabb önvédelmi eszközhöz jutunk, teszem azt, rálelünk egy kézi lőfegyverre vagy valami hasonlóra. Azt mindig nagyon jól fogjuk tudni, hogy melyik zombi éppen mennyire figyel ránk, hiszen mindegyiknek egy jól látható, üres felkiáltójel lebeg a feje felett, ám ha ez megtelik, akkor kezdjünk el imádkozni vagy veszettül vagdalkozni, mert ez azt jelenti, hogy észrevett, és a húsunkra éhezik.
Amivel nincs gond
Rövid gondolkodás után eldönthető, hogy az Escape Dead Island esetében egyszerűbb felsorolni azt, hogy mivel nincs baj, mint az aggályos megoldásokkal foglalkozni. Pozitívumként említhető a képregényes grafika, aminél láttunk már sokkal szebbet, de azért ez is megteszi. Messze nem ez a leggyengébb láncszem, sőt, szerintünk a betűkkel kiírt hanghatások még hozzá is tesznek az élményhez, illetve kicsit oldják azt a stresszt, amit a zombikkal teleszórt szigeten bóklászó fiatalok sorsáért aggódva érzünk. Ezen kívül még lehet említeni a… őőő… izé… várj… itt van a nyelvemen… szóval semmi mást. Pedig mi megpróbáltuk, higgyétek el.
Mondj nemet a zombira
Először is: ez a kezdeti beetetés, hogy itt aztán hatalmas zombihentelés lesz, kicsit gáz, bár aki követte a megjelenés előtti híreket, sejthette, hogy nem lesz ez fenékig vérfürdő. De akkor meg illett volna megcsinálni normálisan a lopakodást, ám valahogy ez sem jött össze, és az a legrosszabb, hogy hiába van már egy fain kis csavarhúzó a kezünkben, amivel hátulról támadva ementálivá luggatjuk a zombikat, szemből ugyanez az eszköz olyan, mintha csúzlival támadnánk egy B–52-esre. Ráadásul, ha egy csúfság megneszelte az érkezésünket, már nem nagyon tud megnyugodni, szóval vagy futunk, vagy gondolatban máris elkezdünk búcsúzkodni szeretteinktől.
Ennél is rosszabb azonban, hogy ha a játéknak van pofája önmagát Dead Islandként aposztrofálni, akkor ne legyen már mindössze néhány fegyverünk, hiszen azt szoktuk meg, hogy ebben a sorozatban bizony minden önvédelmi eszközzé válik a kezünkben, az elhajított sonkás szendvicstől a kétkezes kozákpisztolyig. A szereplőkkel sem leszünk kibékülve, mert bár az általunk irányított karakterről az első pillanatban leszűrjük, hogy ordas nagy férfiszerszám, valahogy mégsem érezzük kereknek azt, ahogy őt és a többieket ábrázolja a játék. További furaság, hogy egy halom gyűjtögetni való van, ami szanaszét tördelheti az egyébként sem acélos játékmenetet. Közel 90 fotót kell készítenünk bizonyítékként ilyen-olyan helyszínekről, tárgyakról, hullákról, ami nem túl életszerű, mert ha valaki összetojta magát az élőholtak szigetén, akkor nem túl valószínű, hogy hetykén kattintgatja a beleket zabáló zombikat minden ötödik másodpercben.
Röviden összefoglalva tehát, aki kicsit is szereti a Dead Islandet, az megfogadja azt, ami ennek az összekötő résznek a címében van, és sikítva menekül, még mielőtt a svéd fejlesztők felzabálják az agyát. Csakis megrögzött zombisoknak ajánljuk.
