Még úgy is tele van a februári játékmegjelenési naptár, hogy a Ubisoft majdhogynem az utolsó pillanatban kimenekítette a darálóból az Assassin's Creed Shadowst. Nem futamodik meg viszont a harc elől a Warhorse Studios és a Deep Silver sikervárományosa, a Kingdom Come: Deliverance 2, amely pontosan ott veszi fel Skalitzi Henry (a magyar átírás szerint Henrik) történetének fonalát, ahol az első rész elhullajtotta. Hősünk az ifjú lovaggal, Hans Caponnal és kíséretével Trosky vára felé poroszkál fontos üzenetet víve Otto von Bergownak, a cseh trónra törő magyar király, Luxemburgi Zsigmond szövetségesének. Akkor sincs nagy baj, ha netán kihagytuk a 2018-as akció-szerepjátékot, mert a fejlesztők felkészültek erre az eshetőségre is. Ennek szellemében az első néhány óra az ismerkedésről szól a történeti háttérrel, a szereplőkkel, az irányítás alapjaival és azokkal a mechanikákkal, amelyek eredményeként egy középkori szimulációban érezzük magunkat.
Henry rémálmaiból, bevillanó emlékképekből és az útitársaival folytatott beszélgetésekből hamar összeáll a történet: megtudhatjuk, hogy mi történt a szülőfalujával; hogyan ismerkedett meg Hansszal, majd vált a testőrévé, valamint miért érez engesztelhetetlen gyűlöletet egy magyar nemes, bizonyos Tóth István iránt. Így is fel lehet zárkózni a múlt eseményeiből, de én mégis arra bátorítanék mindenkit, hogy kezdje az első játékkal, még ha az csiszolatlanabb is a folytatásnál, mert egyrészt remek játék, másrészt a túlnyomórészt megegyező mechanikák miatt nem kell elölről kezdenie a tanulási folyamatot, amikor átvált a február 4-én debütáló Kingdom Come: Deliverance 2-re.
Türelemjáték
Márpedig a cseh stúdió belső nézetes alkotása nem adja könnyen magát. A kezelőfelület megtervezésekor például előnyt élvezett a forma a funkcióval szemben, és ez főként kontrolleres vezérlés mellett üthet vissza. Nyilván egyénfüggő a dolog, de amíg a menükben történő navigáció logikájával vitatkoznék, a "külvilágban" érvényes irányítási sémát jóval intuitívabbnak találtam. Valahogy jobban kézre esett, és adott pillanatban ösztönösen azt a gombot akartam megnyomni, azt a ravaszt meghúzni, amelyikre a fejlesztők is gondoltak. A harcrendszer is abszolút élhető, még ha nem is lett számottevően egyszerűbb az első részben tapasztaltnál. Ha figyelünk arra, hogy elmozduljunk a csapások elől, vagy úgy hárítsunk, hogy egyből vissza is tudjunk támadni, akkor túl nagy baj nem lehet.
És persze továbbra is érvényes az aranyszabály, hogy elsöprő túlerő esetén jobban tesszük, ha menekülőre fogjuk. Mindenesetre a játék elvárja, hogy elsajátítsuk a kézitusa csínját-bínját, elmerüljünk a meglepően sok fázisból álló főzetkotyvasztás rejtelmeiben, valamint az eszünkbe véssünk olyan összefüggéseket, mint hogy az étel megfelelő tartósítás hiányában hamar megromlik, azt elfogyasztva Henry megbetegszik, akinek pedig rendetlenkedik a gyomra, az a harctéren sem vitézkedik. Bizony-bizony, egy sor olyan megoldással találkozunk a KCD2-ben, amelyeket a túlélőjátékokból vettek kölcsön a fejlesztők.
Első és talán második pillantásra is iszonyú összetettnek tűnhet az egész az egymásra épülő rendszerek sokasága miatt, de tényleg nem kell más, mint csak egy kis türelem és kitartás, mert amint ráérezünk az ízére, a ránk zúdított információ tudássá és az elméleti tudás alkalmazása a gyakorlatban készségszintűvé válik, még akkor is elkezdjük élvezni Henry kalandját, ha nem sokkal előtte még a pokolba kívántuk az egészet, miután sokadjára felejtettünk el bekötözni egy vérző sebet. Más játékban ilyenkor szimplán csak visszatöltenénk a tetszőleges helyen és időben elmentett korábbi állást, ám a Warhorse ezen is csavart egyet. A Kingdom Come: Deliverance 2 rendszere az első részből ismerős lesz, tehát menteni alapesetben alváskor lehet, emellett pedig automatikus mentések készülnek jellemzően egy-egy küldetés kezdetén. Később aztán kompromisszumos megoldásként bekerül a képbe az ugyanerre a célra használható snapsz, ami ugyan csak véges mennyiségben áll rendelkezésre, de ha összeszedjük a hozzávalókat, készíthetnünk még belőle.
Az iméntiek csupán kiragadott példák, nagyon hosszan és nagyon sokáig lehetne még folytatni egészen mélyre ásva a részletekben annak a bemutatását, hogy mi hogyan működik a KCD2-ben, de ezekre majd visszatérünk a tesztben. Annyi viszont elöljáróban elmondnék, hogy a széria veteránjai nem fognak csalódni, pontosan azt kapják, amire az előd alapján számítanának, csak éppen szebb, átgondoltabb formában tálalva. A Warhorse szériája iránt érdeklődő újoncoknak pedig már csak azért is érdemes - ha kell fogcsikorgatva - végigcsinálniuk az akklimatizációs folyamatot, mert ehhez fogható élményt más játék nem nyújt. Próbáljunk csak meg véresen, mocskosan, ürülékkel borítva leszólítani egy csinos leányzót vagy munkáért kilincselni valahol! A népek megjegyzik, hogy mit teszünk, kinek mit és hogyan mondunk, később pedig ennek megfelelően reagálnak. Ha a reputációnk a béka segge alatt van, mert mindenki tudja rólunk, hogy kötöznivaló csirkefogók vagyunk, akkor örüljünk, ha csak elfordítják a fejüket undorukban, és nem zárnak kérdés nélkül kalodába az őrök. Ez fordítva is igaz, a jótett elnyeri méltó jutalmát, híre megy annak, ha segítőkészek, becsületesek vagyunk, és nem frissen eltemetett rokonaik gönceiben flangálunk.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
A nagyság ígérete
Xbox Series X-en próbáltam ki, jobbára teljesítménymódban játszva a Kingdom Come: Deliverance 2-t, s bár így valamivel visszafogottabb a látvány, azért elismerően csettintettem, amikor hajnalhasadás után nem sokkal Henry kutyáját kerestem a folyóparton sétálva, a fák levelei között átszüremlő napfény pedig már-már túlvilági derengésbe vonta a tájat. Piszok jól néz ki a környezet, amit a napszakok és az időjárás változása is képes fokozni, ráadásul minden abszolút természetesnek, odaillőnek tűnik, nem mesterségesen konstruáltnak. Ugyanez mondható el a kisebb-nagyobb településekről, az ott élő, a napi rutinjukat követő emberekről, a ruházatukról, az otthonaik berendezéséről is, süt róluk, hogy a fejlesztők alapos kutatást végeztek, hogy a lehető legautentikusabb élményben lehessen részünk.
Sokszor azon kaptam magam, hogy céltalanul lófrálok csak, és próbálom minden érzékszervemmel befogadni az elém táruló fantasztikus világot. Pedig lett volna rá okom bőven, hogy a felvezetést követően izgalmas fordulatokat tartogató fő történetszálon haladjak tovább, esetleg elvállaljak egy újabb mellékküldetést pár garasért cserébe, hogy a pénzből jobb felszerelést vegyek. Egyelőre ezekről (volt, aki májusfát lopatott velem, más inkább összeverette magát, mint hogy bevallja a gazdájának, elhagyott egy neki címzett levelet, és így tovább) és az írás minőségéről is pozitívan tudok nyilatkozni. Teljesen életszerű beszélgetéseket folytathattam olyan karakterekkel, akik egy sárkányokkal, varázslókkal, szörnyekkel teli RPG-ben biztosan érdektelenek lennének, itt ellenben hitelesnek hatnak, sőt továbbmegyek, érdekesek is az esetleges babonáikkal, beszédhibáikkal együtt. Amikor egy öregember arról mesélt, hogy a szóbeli megállapodásban foglaltakat úgy őrizték meg az utókor számára, hogy fogtak egy fiatal legényként, végighallgattatták vele az egészet, majd jó alaposan helybenhagyták, hogy egy életre megjegyezze a verést és az egyezséget is, Henry pedig lelkesen helyeselt, vinnyogva röhögtem.
Nem ez volt az első és egyetlen pillanat, amikor azt éreztem, hogy valami különlegeset rakott össze nekünk a Warhorse, és nagyon bízom benne, hogy nem is az utolsó. Az eddig tapasztaltak alapján sokakat meglephet a Kingdom Come: Deliverance 2, jó értelemben véve.
