Nem tudom mennyi lehet egy titkos ügynök fizetése, de gyanítom, hogy közel sem elég magas ahhoz, hogy egy szál pisztollyal kiugorjon egy török nagyváros fölött egy repülőgépből. Ráadásul ez a város már hónapok óta karantén alatt van, szörnyű zombijárvány tizedeli a túlélőket. Na ez lenne az a pont, amikor lendületesen becsapnám a repülő ajtaját, majd a pisztolyt a pilóta fejéhez nyomva elindulnék valami nyugis déltengeri sziget felé, ahol mindig süt a nap, hideg a koktél és a lányok nagyon készségesek.
Félelem és reszketés
Nem szeretek félni, ezért is maradtak ki az életemből a klasszikus zombi filmek. Ezt akár nevezhetjük fóbiának is, nem bánom, de gyűlölöm a rothadó hullák csosszanó lépéseinek a hangját, ezért is maradt ki az amúgy zseniális The Walking Dead sorozat is. Amikor csak tehetem elkerülöm ezeket a típusú játékokat, mivel rettegek az ajtók mögül a nyakamba ugró tátott szájú és rothadó fogazatú zombik támadásától. A Dying Light tesztelésénél sem én voltam az első számú kiválasztott, de mivel a fejlesztők csak PC-s kódot tudtak biztosítani, ezért megnyertem magamnak a Techland legújabb zombis játékának a tesztelését. Volt ugyan némi tapasztalatom a Dead Island játékokkal, de ott csak a felszínt kapargattam, a Dying Lightban meg szó szerint bedobtak a zombik közé.
Törököt fogtam, de nem ereszt
A PC-s változat egy felsőkategóriás PC-n lett letesztelve (i7-4770K CPU, 8 GB Kingston HyperX RAM, Geforce GTX 980 GPU). A legmagasabb fokozaton gond nélkül futott a játék természetesen 60 fps-sel és ez alá még akkor sem esett le, amikor olyan 15-20 zombival harcoltam egyszerre. Be kell vallanom, hogy rég láttam már ennyire jól megírt PC-s játékot, szépen össze lett rakva és nagyon meg kellene erőltetnem a memóriámat, ha valami apró hibát kellene mondanom. A 25 órás tesztidőszak alatt egyetlen egyszer sem fagyott le a játék, ez azért nagyon szép teljesítmény egy ekkora méretű projekt esetében.
A kötelező oktatórész után szó szerint elengedik a kezünket, az egész város a játszóterünk lesz. Túlélők kis csoportja egy emeletes ház relatív biztonságában húzza meg magát, az első néhány küldetésünk az lesz, hogy őket segítsük a túlélésben. Maga a város hihetetlen aprólékossággal lett kidolgozva, nem emlékszem olyan területre, ami csak egy kicsit is ismétlődött volna. Kezdetben csak a biztonságos menedék közelében kalandozunk, de aztán később lehetőségünk lesz mentőházak kialakítására a városon belül. Nem kell valami eszeveszett dologra gondolni, mindössze arról van szó, hogy el kell torlaszolni a bejáratokat, illetve be kell kapcsolni az elektromosságot és máris kész az éjjeli menedék. Egy idő után a nappali kiruccanások már nem fognak gondot okozni, atletikus mozgásunknak köszönhetően könnyedén ugrálunk át egyik tetőről a másikra, nem nagyon fogunk leállni harcolni, csak ha nagyon muszáj.
Fejlődni, fejlődni, fejlődni
A Dying Light egészen jól oldotta meg a fejlődést, menet közben folyamatosan kapjuk a pozitív visszajelzéseket. Alapvetően három területen lehetünk egyre erősebbek. A túlélésnél az számít, hogy mennyi küldetés, illetve extra feladatot teljesítünk. Ez lehet egy menedék kialakítása, magányos túlélők megmentése, de akár a helyi hadúr őrjáratainak a likvidálása is. A szintlépés után kapott skill pontok segítségével új, roppant hasznos képességeket oldhatunk fel, így tanulhatunk meg például házilag kézigránátokat vagy halálos csapdákat készíteni. Arra azért nem árt ügyelni, hogy abban az esetben, ha elhalálozunk (és ez elég gyakran meg fog történni) akkor bizonyos mennyiségű pontot levonnak innen, szóval hiába csinálunk szorgosan mellékküldetéseket, ha bénák vagyunk és gyakran vetjük magunkat védtelenül a zombik elé.
A második terület, ahol folyamatosan pörögnek a tapasztalati pontok, az az agilitás. Mindenért kapunk pontot, legyen az egy kecses ugrás vagy egy szép landolás. Éjszaka dupla pontokat kapunk, de akkor jóval veszélyesebb is a terep. Akkor bújnak elő a fészekből az igazán kemény szörnyek. Ezek főként a hanghatásokra utaznak, szóval érdemes átváltani lopakodó üzemmódra amint lemegy a nap. Igazából két különböző játékot kapunk a pénzünkért, nappal mi vagyunk a tökös amerikai hősök, akik háztetőkön ugrálnak keresztül és kalapáccsal verik be a zombik koponyáját. Éjszaka viszont meg kell húznunk magunkat, mert a vámpírszerű teremtmények roppant veszélyesek. Az UV lámpák fénye ugyan meggyengíti őket, de ettől függetlenül jobb ha elkerüljük azokat az egyedeket. A harmadik fejlődési lehetőség a közelharc lesz, minden egyes jól kivitelezett ütésért tapasztalati pontot kapunk. Ezt is érdemes fejleszteni, mivel nagyon korrekt képességeket oldhatunk fel magasabb szinten.
Maga a harc kezdetben elég kaotikus, nem igazán nevezném a harcművészet csúcsának azt, hogy vadul kalimpálunk a fegyverünkkel és reménykedünk benne, hogy eltalálunk valamit. A fegyverek sebzése függ azok típusától, a kalapácsok inkább töréseket és zúzódásokat okoznak (ezt egy röntgenkép meg is erősíti egy kis időre), de mondjuk egy kiélezett és jó állapotban lévő sarló az már könnyedén lemetszi egy zombi karját vagy a fejét. A fegyvereink nem tartanak örökké, idővel leamortizálódnak. Lesz arra lehetőségünk, hogy ezeket néhány alkalommal megjavítsuk, de senki se törjön össze, ha a játék elején talált alumíniumcsőtől meg kell válnia egy idő után. A fizikumunktól függően egy ideig bírjuk a támadásokat erővel, de hamar elfáradunk, így időnként vissza kell majd vonulnunk kipihenni magunkat.
A fegyvereink minősége változik, értelemszerűen egy kiemelkedő minőségű svédacél gyalogsági ásó (színkódok jelzik ezt a játékban), sokkal tovább bírja, mint valami rozsdás vascső (persze röhejes, hogy az mennyire nem bírja a gyűrődést). A közelharc fegyvereket még tovább tudjuk tápolni különféle kiegészítőkkel, az egyik kedvencem a sarlóra szerelt ipari elem, ami bizonyos időnként elektrosokkolja az eltalált áldozatokat. Lesznek természetesen lőfegyverek is a játékban, bár ezekhez a lőszer meglehetősen drága, ráadásul túl nagy zajt is csapunk vele, ami odavonzza a környék összes élőhalottját. Egy fokkal jobbak már házilag barkácsolt dobótőrök és shurikenek, ezekből akár robbanó változatot is csinálhatunk. Aztán persze ott vannak a házi bombák, a molotov koktélok és az ügyes csapdák is, melyek végleg nyugalomba helyezik a zombikat. A környezeti elemeket is felhasználhatjuk, a víztócsákba elektromosságot vezethetünk, az olajfoltokat belobbanthatjuk tűzzel, a tüskés akadályokba belerúghatjuk az óvatlan zombikat. A legjobb az az egészben, hogy ezekért is megkapjuk a magunk tapasztalati pontját és igazán meg sem kell erőltetnünk magunkat. Nagy kedvencem volt a savtócsa, amibe egy adag petárdát dobtam. A zaj odavonzotta a közelben álló zombikat, akik bolond Mariska módjára átgyalogoltak a savon és szép lassan szétporladtak. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy felszedtem a zombik után maradó tárgyakat és bezsebeltem az ingyen tapasztalati pontokat.
Párosan szép az élet
Egyedül is jó móka a Dying Light, de mint a legtöbb játék, ez is coopban az igazi. Minden küldetés végigtolható közösen, ráadásul mindenki külön megkapja a maga kis lootját és a tapasztalati pontját, nem kell megosztozni senkivel a nagy nehezen megszerzett javakon. Érdekes elem a Be the zombie mód, ahol egy éjszakai szörnyeteget testesítünk meg, aki az emberekre vadászik, miközben a fészkét védi. A játék meglehetősen hosszú, ráadásul mint minden jól elkészített nyitott világú játék, ez is hajlamos arra, hogy elterelje a figyelmünket a fő történetszálról. Rengeteg mellékküldetést kapunk játék során és az igazat megvallva ezek hihetetlenül jól meg vannak írva. Igazi csemegék, még akkor is, ha az esetek nagy részében nekünk mindössze a kifutófiú szerepe jutott. Maga a főszál már nem annyira ütős (elég kiszámítható klisékből épül fel), sokszor volt olyan érzésem, mintha a Skyrimet játszanám újra (a főszál ott is rövid és lapos volt). Modern környezetben. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy a zárnyitást szinte egy az egyben átvették az Elder Scrolls sorozatból, ami nem olyan nagy katasztrófa, legalább nem okozott gondot még a legnehezebb zár megpiszkálása sem.
A Dying Light nem hibátlan játék, de kimondhatatlanul jó kezdése az évnek. Hosszú idő óta ez az első olyan játék, ami húsz óra elteltével nem vált unalmassá. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy megszokjam a nappali küldetéseket és legalább ennyi kell ahhoz, hogy éjszaka is otthonosan mozogjak ebben a gyönyörű, de halálos veszélyeket rejtő városban. Kifejezetten tetszettek a logikai feladványok, nagyon sokszor igencsak el kell gondolkodnunk azon, hogy miként juthatunk be egy adott területre, vagy éppen milyen módon tudjuk megmászni azt a bazi magas telekommunikációs tornyot. Számos játékból köszöntek vissza elemek, de ezek egyike sem volt túlságosan zavaró (Skyrim, Dead Island, Far Cry 3). A dinamikus időjárás is megér egy misét, egyszer egy egész éjszaka erősítettem egy focipályán a tomboló viharban, hihetetlen nagy élmény volt, amint a vihar tépi, lobogtatja a kifüggesztett zászlókat, az eső eláztatja a betonpályát és közben villámok világítják meg az éjszakai eget. Ajánlom a Dying Lightot minden túlélés rajongónak, garantáltan el fognak vele tölteni annyi időt, amit később már csak pironkodva mesélnek el az ismerőseiknek.
