Bevallom Å‘szintén, nem emlékszem már pontosan a Divine Divinity sztorijára. Csak annyi maradt meg, hogy anno igen sokáig nyüstöltem a játékot, amely egy hatalmas, viszonylag szabadon bejárható világban játszódott. A grafika szép, izometrikus volt, a fejlÅ‘désrendszer szerteágazó, a harc pedig enyhe Diablo-utánérzést keltett. Igazából arra sem emlékszem, vajh kivégeztem-e a játékot akkor régen. A folytatás ugyan tökéletesen élvezhetÅ‘ az elsÅ‘ rész ismerete nélkül is, ám a Larian rengeteg visszautalást tett a Divinity 2-be, szerencsére inkább csak amolyan poénos fajtákat. Egy-egy szereplÅ‘ tűnhet ismerÅ‘snek, netalán némelyik helyszÃn. Az ötlet jó, ám nem szabad elfeledni, hogy az elsÅ‘ rész megjelenése óta eltelt hét év, és játékosok nem emlékeznek ám úgy a történtekre, mint a fejlesztÅ‘k. Hiába, a Divine Divinity nem lett Baldur's Gate-szerű klasszikus. Ennek ellenére jó kis játék volt, Ãgy nagy várakozással néztünk a folytatás elé.
Hack'n'fly
Az elsÅ‘ változás, amely feltűnhet a Divinity-rajongóknak, hogy változott a perspektÃva. Az elsÅ‘ részbÅ‘l megszokott izometrikus megjelenÃtés helyett immár a manapság divatos TPS-nézetbÅ‘l terelgethetjük jobb sorsra érdemes avatárunkat. Ez nem feltétlen probléma, sÅ‘t a játékmenetbeli változásokhoz jobban is passzol ez a nézet. A Divinity 2 ugyanis amolyan Gothic-szerű RPG lett. Rivellon világa elképesztÅ‘en hatalmas, egy-egy pálya felderÃtése hosszú órákat vesz igénybe, és akkor még nem is néztünk körül a föld alatt. Ahhoz azonban, hogy az embernek legyen kedve ennyit barangolni, nem árt, ha a táj szép. Nos, a Divinity 2 esetében ezzel nincs is gond. A grafika - legalábbis ezen a téren - remek. A Divinity 2 tájai igazán vadregényesek, hangulatos kis falvakkal, sejtelmes romokkal megtűzdelt vidéken mászkálhatunk, ami nagyon szépen néz ki. Sajnos a karakterek kidolgozása már nem sikerült ennyire jól. Érdekes, hogy egyik-másik maximálisan jól néz ki, de a legtöbb arcot mintha baltával faragták volna, és a legnagyobb disznóság, hogy éppen fÅ‘hÅ‘sünk az, aki a legrondább. Az is fura, hogy manapság már alap lenne a fÅ‘hÅ‘s testre szabhatósága. Sajnos a Divinity 2 e téren is a Gothic sorozatra hajaz. FÅ‘hÅ‘sünk kinézetét annyiban variálhatjuk, hogy frizurát és arcszÅ‘rzetet aggathatunk rá, aztán kész. Közepesre. Szerencsére sárkány formában nem annyira zavaró, hogy rondák vagyunk, de sajnos ezzel a résszel is akad némi probléma. Nem tartozik szorosan a grafikához, de meg kell emlÃteni az animációkat, amelyek szintén a nem túl jó kategóriában indulnak. Az még hagyján, hogy a legtöbb NPC úgy vonaglik, mintha folyamatosan elektrosokk-kezelés érné Å‘ket, de fÅ‘hÅ‘sünk is úgy szalad, mint egy hibbant kakas. No, eddig csak negatÃvumot tudtam csak mondani, nézzük inkább, miért érdemes játszani a Divinity 2-vel.
Egyszer volt...
Az RPG-játékoknak ugyebár fontos része a sztori. Kivéve a Diablót, de hát az külön kategória. A Divinity 2 szerencsére domborÃt ezen a téren. Becses személyünk a Dragon Slayers lovagrend reménybeli tagjaként érkezik a játékba. Ezen rend célja, hogy Rivellon világáról kiirtsák a sárkányokat, valamint azok szolgáit, a sárkánylovagokat. Történt ugyanis, hogy a Divine Divinity fÅ‘hÅ‘sét, a gyÅ‘zelem küszöbén egy ilyen sárkánylovag hátbaszúrta jól. A nép sÃrt, aztán elégtételt követelt. Megalakult hát a Slayer rend, és az eltelt évtizedek során csaknem az összes gyÃkfajzatot eliminálták. A Divinity 2 elsÅ‘ néhány küldetése a beavatási ceremónia körül bonyolódik, amelynek során az "ismerd meg ellenséged" stratégia jegyében megkapjuk a sárkányok emlékeit, valamint egy nagyon pöpec tulajdonságot, a gondolatolvasást. Eme nagyszerű képesség birtokában egykönnyen tikok nyomára bukkanhatunk, jelszavakat, elrejtett kincsek rejtekhelyét fedhetjük fel, vagy megtudhatjuk, hogy a bögyös falusi lányka szerint igencsak nyalka legények vagyunk. Ez egy nagyon jó ötlet volt, de arra vigyázzunk, hogy gondolatolvasni XP-be fáj, márpedig fejlÅ‘dni kell.
Nehéz a Slayer élete
De még milyen nehéz. A Divinity 2 a szokványos RPG-khez képest igen durva kihÃvások elé állÃtja a gyanútlan kalandozót. A tréningpálya elhagyása után azonnal a mélyvÃzbe kerülünk, és még emlékszem, milyen lazán sétáltam ki az elsÅ‘ városkából, hogy aztán az út szélén sunnyogó két goblin három másodperc alatt szilánkokra zúzzon. Autosave persze van, de csak olyankor, amikor a program szerint valami különlegesen nehéz részhez érünk, holott a sima felfedezés során is elképesztÅ‘en kemény harcokban lesz részünk. Fontos hát, hogy jól épÃtsük fel karakterünket, aki alapvetÅ‘en négy területen próbálhat érvényesülni. Van a szokványos harcos, a tűzlabdákat hajigáló mágus, az Ãjjal operáló ranger, és az idézÅ‘, gyógyÃtó pap. A kasztok tetszés szerint vegyÃthetÅ‘k, de nem árt néhányat kimaxolni, mert nem gyÅ‘zöm hangsúlyozni, hogy kellemetlen meglepetések érhetik a bután fejlesztett fÅ‘hÅ‘st. A sztori elÅ‘rehaladtával lehetÅ‘ségünk nyÃlik egy pöpec bázis megszerzésére is. Ez szintén nagyszerű ötlet, kicsit olyan, mint a Neverwinter Nights 2-ben a Keep. Itt laknak kedves szolgálóink, a különbejáratú kovácsmester, alkimista, nekromanta és az oktatónk. Rengeteg pénzt ölhetünk beléjük, de meg is éri, mert egyre vadabb cuccokat tudunk tÅ‘lük szerezni, és néha még küldetéseket is adnak, ami szintén dicséretes ötlet. Ha megvan a várunk, lassan átalakulhatunk sárkánnyá is. Ilyenkor kitágul a világ, kedvünkre röpködhetünk és riogathatjuk a népeket. Sajnos azonban egy fura dizájneri döntésnek hála, csak riogathatjuk. Sárkányként ugyanis nem tudjuk támadni a földi célpontokat, viszont általában egy csomó lövegtorony és repkedÅ‘ rosszarc vár ránk. Ilyenkor a Divinity 2 átmegy akciójátékba, az RPG-rész háttérbe szorul. Ennek ellenére nem rossz az ötlet, de érzésem szerint még csiszolgatni kellett volna, Ãgy valahogy nem annyira ütÅ‘s, mint mondjuk régen a Drakanban.
Tágas égen andalog
Összességében a Divinity 2 egy csiszolatlan gyémánt. A karakteranimációk otrombasága leginkább harc közben borzasztóan zavaró, egyáltalán nem folyamatos a hentelés. Ez már csak azért is nagyon idegesÃtÅ‘, mert a különféle skilleket idÅ‘zÃteni kell, emberünk pedig pörög-forog, csak éppen sosem tudjuk, mikor is kell ellÅ‘ni azt a tuti csapást. Az ellenfelek pedig általában rengetegen vannak, és nem tűrik a hibákat. A harc Ãgy nagyon sokszor lehet frusztráló. A pályatervezés viszont nagyon jó, ez is Gothic-szerű. Alapból odasétálhatunk bárhová, viszont nem árt figyelni, hányadik szintű trógerek laknak a célkörzetben, és ha esélytelenek vagyunk hozzájuk képest, akkor inkább más irányba haladjunk. A hangok terén nincs nagy gond, mert a szinkron elsÅ‘rangú, és a varázslatok is szépen dörrennek, a zene néhányszor kiemelkedÅ‘en jó, szóval összességében szépen alkalmazkodnak az atmoszférához. A szabadon bejárható világ sokáig leköti a játékost, a fÅ‘ sztoriszál kellÅ‘képpen izgalmas, csavaros, folyamatosan késztet a továbbhaladásra. A rengeteg mellékküldetés viszont állandóan eltérÃt minket, Ãgy valóban rengeteg játékidÅ‘ van a Divinity 2-ben. A saját erÅ‘d szintén nagyszerű ötlet, mint ahogy a nekromanta által összerakott pet is, bár én Å‘szintén szólva rosszul voltam tÅ‘le, mégis muszáj volt használni, mert nélküle rendre lepofoztak. Nagyszerű kis játék lehetett volna a Divinity 2, ha például még néhány hétig tesztelik. A fejlÅ‘désrendszer kissé átgondolatlan, a sárkányos rész sincs kellÅ‘képpen kidolgozva, és bizony a karakterek kinézetére is jobban oda kellett volna figyelni. Mindezek ellenére a Divinity 2 nem rossz játék, de a Dragon Age mellett nem nagyon rúghat labdába, véleményem szerint. Divine Divinity, és Gothic-fanok azért mindenképpen pislantsanak rá, annyit mindenképpen megérdemel.
2009. december archÃv