Hiába tűnt végtelenül ígéretesnek, hiába volt az első pillanattól fogva izgalmas a koncepció, a Destiny nem az a játék lett, aminek lennie kellett volna. Egyáltalán nem sikerült rosszul, de az alapcsomaggal senki sem volt maradéktalanul elégedett, és mindenki azt remélte, hogy az ugyanarra a sablonra épülő, a végére már rettenetesen unalmas küldetések után a két, meglehetősen drága DLC legalább hoz valami izgalmasabbat. Ha az összképet nézzük, sem a Dark Below, sem a House of Wolves nem érte meg az árát, mert a tartalom mennyisége és minősége mindkét esetben elmaradt az elvárttól, csak a szintet tartották, nem emeltek rajta. És mégis, a Destinyt az elmúlt egy évben milliók játszották megállás nélkül, napi szinten, éjszakába nyúlóan (rád nézek, EndreMan), mert annak ellenére, hogy sablonos és repetitív, mégis elkapja az embert. Az alapjáték sok mindent rosszul csinált, amin a DLC-k csak minimálisan javítottak; most viszont megjött a Taken King, és a Destiny végre olyan játék lett, amit teljes élvezettel tudunk játszani.
Oryx dühös
A sztoriról elég annyit tudni, hogy miután a guardianek párszor belenyomták a sárba Crota arcát, atyja kicsit feldühödött, és számottevő mértékű sötétséget készül az univerzumra zúdítani (nem reality tévéshow-kon keresztül; pedig mennyivel békésebb lenne, csak a világ elpusztulása után valahogy már senki nem néz tévét). Szerencsére a guardianek nem adják magukat könnyen, úgyhogy a mi feladatunk, hogy utánajárjunk, mi történik, és a végén magának Oryxnak is megmutassuk, mit csináltunk Crotával.
Mint már írtam, az alapjáték sztorija olyannyira semmilyen volt, hogy szinte egy pillanat sem maradt meg belőle az emlékezetemben, a Taken Kingben viszont nemcsak érdekes volt a történet, de valamennyire emlékezetes is. Az első misszió mély első benyomást tett rám: nem csak időszakosan jöttek az ocsmányságok, ahogy ezelőtt, szinte zsongott a világ körülöttem. Az új ellenfelekkel, a takenekkel nehezebb megküzdeni, bizonyos egységek ugyanis osztódni képesek, míg mások teleportálgatnak, vakítanak; résen kell lenni. Az új strike-ok már nem arról szólnak, hogy kinyírunk kétszáz ellenséget, aztán egy oszlop mögül elő-elő bújva tüzelünk a bossra, hanem egyéb feladataink is vannak (az egyikben például gömböket kell gyűjteni, amikkel kinyitjuk az ajtókat, egy másikban egy relikviával kell ide-oda rohangálni), amitől lényegesen élvezhetőbbek lesznek. Az új Ghost, Nolan North érezhetően jobb teljesítményt nyújt Peter Dinklage-nél, viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy jobb anyagból is gazdálkodik: a Taken King szövegei, párbeszédei jobbak, mint az alapjátékban hallottak, és viccesek is. Az élmény olyan volt, mintha egy igazi, teljes értékű egyjátékos kampányt játszottam volna. Kár, hogy ezt is aránylag rövidre szabták, maximum négy-öt óra alatt el lehet jutni a végéig.
Oryxnek ég a gyomra
Az új kiegészítő megjelenése után pár nappal megérkezett az új raid is, ami a strike-okhoz hasonlóan izgalmas, és egy jó csapattal nem is olyan rettentő nehéz. Kell pár kör ahhoz, hogy belerázódjunk, és ha csak egy játékos is van, aki nem jól csinálja a neki kiadott feladatot, mindenki szív, de épp ettől csodálatos. Érdemes megnézni a neten, hogy melyik szakaszhoz milyen taktika ajánlott, mert tényleg fontos a fegyelmezettség és a szervezettség, különösen hard módban.
Az íjász, az isten és a sith
Az új kiegészítővel mindhárom karakterosztály kapott egy új alosztályt, új képességekkel és az eddigi talán legjobb superekkel. A titan kalapácsokat tud dobálni, amikkel azonnal öl, a hunter egy erős íjat kap, de ezek egyike sem olyan csodálatos, mint a warlock új képessége, az elektrosokk. Ezt aktiválva ugyanis instant sith lesz belőle, és kezéből villámot szórva villámgyorsan (értitek) tisztítja meg a terepet a kisebb ellenfelektől. Ez strike (aki nem tudná: lemegyünk egy zárt területre, szétlövünk mindenkit, aki ezt meg akarja akadályozni, majd megküzdünk a főellenséggel) közben különösen jól jön: az egyik strike-nál például nagyon zavaróak voltak az irdatlan mennyiségben áramló kisebb, de azért szívós cabalok, akiket HP-val felváltva sokkoltunk, míg Gócza kolléga a kalapácsait dobálta a boss fejéhez.
Fényes üvegcipellő
A Taken Kinggel nagyjából egyszerre érkező 2.0-s frissítés átalakította a fejlődés rendszerét, ami ezelőtt az egyik legelbénázottabb dolog volt az egész játékban. Korábban úgy tudtunk fejlődni, hogy a 20-as szintig XP-t gyűjtöttünk, utána viszont az öltözékek statjaiból számolt Light-szintünk határozta meg, mivel játszhatunk. Most ez annyiban változott, hogy 40-es szintig XP-vel lehet eljutni, és van egy Light-pontszám, ami az öltözékek védelmi és a fegyverek támadópontjaiból tevődik össze. Mivel gyakorlatilag minden tizedik ellenfélnél van egy engram (dekódolandó tárgy, fegyver vagy öltözék lesz belőle), és a strike bossai is a korábbinál lelkesebben dobnak Legendaryt (és kis rásegítéssel, valamint jó adag szerencsével Exoticot), nem olyan fájdalmas elérni a magasabb Light-szinteket.
Egy idő után viszont a Taken Kingben is eljutunk arra a pontra, amikor az addig élvezetes feladatok átfordulhatnak kényszerbe. Teljesítjük szépen a bountykat, de azok túl gyakran ismétlik önmagukat, és hiába könnyűek, épp emiatt nem nyújtanak elég kihívást. A fegyverfejlesztés egy kicsit más lett, leegyszerűsödött, de még mindig túl sokszor kell nyersanyagot gyűjtögetnünk, ami izgalmasságában a babszemszámolgatással vetekszik. A Destinyt ezután is leginkább a napi frissítések tartják majd életben, mert fél órát mindenki szakíthat arra, hogy legalább a napi Crucible-meccset, a napi Heroic-küldetést vagy strike-ot lenyomja akár egyedül, akár barátaival. Egyébként mostantól nemcsak Xur, az Exotic tárgyakat áruló figura hétvégi érkezését várhatjuk, hanem az Armsdaynek keresztelt szerdát is, amikor új kísérleti fegyverekkel teljesíthetünk feladatokat a fegyverkovács megbízásából. Ezzel növelhetjük reputációnkat nála, és erős fegyvereket rendelhetünk pusztán glimmerért (ez az általános fizetőeszköz).
Minden hiányossága ellenére a Taken Kinggel lett a Destiny az a játék, amit már nyugodt szívvel ajánlunk bárkinek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lehetne még fejleszteni, javítani, jobbá tenni. Reméljük, a jövőbeli DLC-k nem okoznak olyan csalódást, mint a korábbi kettő.
