Három rázós életű zsaru a főszereplője a Call of Juarez: The Cartel-nek amely ezúttal a megszokott westernvilág helyett a modern időkbe kalauzol el minket. A játék lényege persze most sem változott: továbbra is egy többszereplős FPS-t kaptunk, amelyben a legelején el kell döntenünk, hogy a három kényszerűségből együtt dolgozó zsernyák közül melyiket szeretnénk irányítani.
A laza, a csinibaba és a csúf (itt nincs „jó”)
És hogy kik ők? Egyikük sem az a jólfésült, jól öltözött, talpig becsületes detektív, az egyszer biztos… Az őszes hajú, sebhelyes arcú, rendkívül macsó Ben McCall például hiába dolgozik az LAPD kötelékében, mégis igazi vadnyugati
hősnek képzeli magát: cowboykalapot és övet visel, és egy olyan szakadt, hosszú kabátot, amelyeket a Sergio Leone-féle westernfilmek hősei szoktak. Ő egyébként az előző részek McCall nevű hősének a leszármazottja, tehát nagyjából ez az egyetlen szál, amely ezt a játékot a sorozathoz köti. Jellemző módon Ben barátnője – és egyben egyik besúgója – mindenki „barátnője”, lévén egy népszerű prostiról van szó.
A nem túl illusztris trió második tagja, ha lehet, még gázosabb. Eddie Guerra a Los Angelesben működő DEA ügynöke, amely a Drog Enforcement Administrationnek, tehát kábítószer-ellenes ügynökségnek felel meg. Eddie kábítószer-ellenessége odáig terjed, hogy a terjesztőket ugyan lecsukja, de a helyszíneken
talált drogot aztán szépen lenyúlja és a saját kereskedőinek adja tovább, hogy zsíros hasznot zsebeljen be belőle. Ezt mi magunk is tapasztalhatjuk majd a játék során, lévén akció közben megtehetjük, hogy amíg a társaink nem figyelnek oda, addig gyorsan felmarkolunk egy kis anyagot, esetleg olyan bizonyítékot tüntetünk el a helyszínről, amelynek a rendőrséghez kerülése kellemetlen lenne számunkra.
A rendkívül laza Eddie egyébként mexikói származású és erős akcentussal löki a sódert, így a három karakter közül szerintem ő a legeredetibb figura. A csapat női tagja az FBI kötelékében
dolgozó Kim Evans, akinek a szeme előtt nagyjából azért tényleg a törvény betartása lebeg – feltéve, ha nem a bűnöző
öccséről van szó. A tesó ugyanis a Los Angeles-i bandák egyikének tagja és a nővérkére hárul a feladat, hogy állandóan elsikálja a testvére stiklijeit, sőt még szabadon is eressze, ha a srácot elkapják. Szóval mindegyik főszereplőnek valami van a füle mögött…
Winners use drugs
Az egyjátékos játékmódban a három karakter egyikét irányítva fogunk társainkkal egy mexikói drogkartell nyomába eredni. A drogkereskedelem persze szinte már-már megszokott Los Angeles alvilágában, az ombrék azonban most kissé elvetették a sulykot, mivel felrobbantották a DEA központját, jó pár rendőrt megölve az akcióval – Eddie is csak azért úszta meg, mert éppen akkor egy telefonhívás miatt az épület előtt tartózkodott.
A háromfős csoport célja, hogy kiderítsék, konkrétan ki vagy kik a felelősök a merényletért, illetve milyen beépített kormányügynökségi tagok lehetnek még sárosak. Miközben a kartell fejét próbáljuk elkapni és felelősségre vonni, hőseinkkel Los Angeles és Kalifornia utcáiban, sikátoraiban, valamint Arizona, Új-Mexikó sivatagjain keresztül kalandozhatunk, majd végül Juarezbe fogunk eljutni. Bár a karakterek viszonylag érdekesek – mondjuk szimpatikusnak egyiket sem nevezném, legfeljebb talán Kimet –, ám a sztori eléggé átlagos, és nem fogjuk lerágni a tíz körmünket, amíg a játék végére nem érünk, hogy jaj, mi lehet itt a hatalmas csavar.
Golyózáporban
Erőszakos cselekményekben pedig aztán jócskán lesz részünk, az egyszer biztos. A Cartelben sokkal inkább az állandó akción fekszik a hangsúly, mint az előző részekben. Valószínűleg fél Mexikó a címben szereplő kartellnek dolgozik, olyan tömegekben rontanak ránk a rosszfiúk. Szerencsére nem szenvedünk hiányt megfelelő arzenálban és lőszerben, így gond nélkül irthatjuk a bandatagokat. Hogy a hosszú távon kissé monotonná váló és nem túl változatos öldöklést feldobják a készítők, időnként fedezékbe vonulós, helyezkedős részekkel is nyakon öntötték a játékot. Ez a taktikai elem tényleg jót tett a programnak, különösen akkor, ha nem egyedül, hanem hármasban küzdünk. Nem túl eredeti, de azért jópofa megoldás
az is, hogy a pontos lövések nyomán kapunk egy kis bullet time-ot: ilyenkor már akkor golyót küldhetünk az ellen
burájába, amikor az még a pisztolya és levegő után kapkod. Ezt leszámítva a Cartel tűzpárbajai nem túl vérforralóan izgalmasak és kidolgozottságuk nem mérhető például a Black Opshoz vagy a Crysis 2-höz. A játék megjelenítése is a nagy átlag szintjét súrolja.
Rosszarcúak
Bár a grafika nem csúnya, de azért ennél már láttunk részletesebben kidolgozott Los Angeles-t az L.A. Noireban. Az erdős pályáknál sem fogjuk a Crysis első részét felemlegetni, hacsak nem azért, hogy konstatáljuk: a négy éve kijött játék grafikája még mindig kenterbe veri néhány frissebb címét. A robbanáseffektek kidolgozása például elég rusnya, amit hamar észre fogunk venni, lévén a játék első küldetésében kifejezetten az lesz a feladatunk, hogy robbantgassunk. A fontosabb szereplők kidolgozása szódával elmegy; bár nem kifejezetten részletes, de legalább feledtetni tudja ezt az eredeti külsejük.
A rosszfiúk általában hamarabb kapnak fejlövést, mint hogy elméláznánk grafikájuk kidolgozásán, de az biztos, hogy összességében ez is a nagy átlagot képviseli. Érdemes még megemlíteni a járművek fizikáját, ami gyenge kettest érdemelne, ha iskolai fizikáról beszélnénk. Oké, érthető, hogy nem Grand Theft Auto-szint volt a célkitűzés, de ha már van a játékban vezetős rész dögivel, akkor nem ártott volna kicsit korrektebbül kidolgozni. Zeneileg sem arattak maradandót a készítők: a szokásos akciójátékos csűrdöngölőt hallhatjuk mindenhol.
Kár volt a vadnyugatért...
A Call of Juarez igazi sármja a westernvilág megjelenítésében rejlett, ezért is kár, hogy ebben a részben nagyjából ugyanazt kapjuk, mint bármilyen más akciójátékban. Az első két Call of Juarez a sztori szintjén is felülmúlta ezt a részt, különösen a második rész, a Bound in Blood. Grafikailag a Bound in Blood valahogy kidolgozottabb is volt, ami kicsit azért elszomorító a sorozat fejlődése szempontjából. Bár ez a rész sem lett rossz, ám kétségtelen, hogy a sorozat leggyengébb darabja. Mi mindenesetre a következő részben várjuk vissza a jó régi westernvilágot…
