Nem tudom, ki hogy van vele, de minden egyes alkalommal, amikor felkeresem valamelyik filmszínházat, fel kell tegyem magamban a költői kérdést: Vajh' mi a ...-ért (Ide mindenki képzeljen oda a szerinte megfelelő szitokszót) járnak azok moziba, akik képtelenek akár tíz percre befogni a szájukat, kikapcsolni a telefonjukat, vagy rossz terem helyett abba menni, amelyikbe a jegyük szól, s így megtakarítanák maguknak (és mindenki másnak) a felesleges balhét.
James Cameron, aki a Titanic elsöprő sikerét követően kis túlzással minden idejét a víz alatt töltötte és a sztereoszkópikus 3D technológián dolgozott, még 1994-ben vetette papírra az Avatar forgatókönyvét, amit saját bevallása szerint a gyerekkorában olvasott sci-fi regények, leginkább Edgar Rice Burroughs „John Carter of Mars"-sorozata ihletett. Ez utóbbira támaszkodva egyébként a Disney tervez mozifilmet készíteni.
Cameron semmit se bízott a véletlenre, szerződtetett egy nyelvészprofesszort (dr. Paul Frommer), akivel együtt kidolgozták a Na'vik etióp és maori árnyalatokat is hordozó nyelvét.
A tökéletes látvány érdekében a legendás Stan Winston, valamint a Gyűrűk Ura és a King Kong CGI effektjeiért felelős Weta Digital csapatának tapasztalatára támaszkodott.
Az Avatar zenéjét pedig arra a James Hornerre bízta, akivel már együtt dolgozott az Aliensen is. Nem véletlen, hogy számos ponton Ripley, Hicks és a többiek pokoljárása jut az ember
eszébe egy-egy pörgősebb jelenet ütemeit hallgatva.
Na'vikkal táncoló
Nem véletlen az alcím, ugyanis az Avatar története erősen emlékeztet Kevin Costner Oscar-díjas Farkasokkal táncolójára. Ez a hasonlóság még véletlenül sem válik a film hátrányára. Az ikertestvére helyére beugró Jake Sully (Sam Worthington) mélyalvásban töltött hosszú űrhajóút után érkezik meg a Pandorára, a Polüphémosz bolygó Föld-szerű holdjára, ahol az RDA társaság bányászati tevékenységet végez. 2154-ben járunk, amikor Jake kerekesszékével a szállítóhajó rámpájáról Pandora földjére gurul. Sokan megmosolyogják majd, hogy a távoli jövőben főhősünk maga kénytelen hajtani kerekesszékét, ám arra nem gondolnak, hogy Jake egy senki, egy volt tengerészgyalogos, aki csak azért kap ígéretet sérült gerince pótlására, mert volt egy ikertestvére, aki részt vett dr. Grace Augustine (Sigourney Weaver) avatár programjában. Hajlamos az ilyen apróságokról lemaradni az ember, ha hagyja magát letaglózni a leginkább 3D-ben szemkápráztató látványvilágtól. Erről még később ejtek szót, ám előtte érdemes pár mondat erejéig visszakanyarodni a történethez.
Hamar kiderül, hogy a hold atmoszférája az emberek számára belélegezhetetlen, a szabadban mindenki légzőmaszkban szaladgál, a korábbi katonákból verbuvált zsoldosok némelyike pedig harci lépegetőben feszít. Ők hivatottak biztosítani a rendkívül értékes unobtánium kifejtésén munkálkodó gépeket, ugyanis az emberek porcelánbolti elefántra emlékeztető ténykedését nem nézi jó szemmel az őslakosok egy közeli törzse. Kisebb összetűzésekre sor került ugyan a Na'vik és az RDA bérencei között, ám a háború elkerülhetetlennek látszik, lévén a háromméteres, macskafélék kecsességével mozgó kék lények otthona az egyik legnagyobb lelőhely fölött fekszik. A problémára megoldást kínálhat az avatár program, minek keretében a résztvevők genomját Na'vi DNS-sel kombinálva úgynevezett avatárokat, hoznak létre, amelyekbe játszi könnyedséggel át lehet ültetni irányítóik tudatát. Az avatárok révén elvileg egyszerűbb lenne az őslakosok, a növény- és állatvilág közötti sajátos köteléket kutatni, valamint kapcsolatba lépni velük.
Az elhunyt fivére avatárját öröklő Jake felhőtlenül élvezi a szabadságot, és az erőt, amit az idegen test nyújtani képes, ám belerondít a levesbe Miles Quaritch ezredes (Stephen Lang), akit a tudományos eredmények nem, a problémás törzs ereje és védelme azonban sokkal inkább érdekel. Így lesz Jake a tudósok testőre, és a zsoldosok vezérének kéme. A dolgok azonban úgy alakulnak, hogy Jake egy véletlenszerű találkozást követően nem csak sikerrel épül be a Na'vi törzsbe, ismeri meg szokásaikat, hanem beleszeret a törzsfő lányába, Neytiribe (Zoe Saldana) és közelebbi kapcsolatba kerül istennőjükkel, a földi Gaiának megfelelő Eywa anyával. A többit már a filmelőzetesekből is tudjátok, Jake választás elé kerül, a mohó emberekkel tart, vagy új népének segít.
Mindent a szemnek
Az Avatar minden kétséget kizáróan legerősebb pontja a 3D-ben verhetetlen látvány. Meggyőződésem, hogy hagyományos vásznon is megállja a helyét, ám ez tényleg az a film, amit a létező legnagyobb filmvásznon és 3D-ben érdemes megnézni, ha már Cameron ennyit fáradozott ezzel a technológiával.
Most először éreztem úgy, hogy a vetített képnek mélysége van. A zuhanás élménye például szédülősebb nézőknél könnyedén kivághatja a biztosítékot, ám nálam a prímet a vászonról szó szerint lecsorgó víz megvalósítása vitte. Apropó víz, látszik, hogy Cameron teljesen beleszeretett a mélytengeri élővilágba, hiszen Pandora növényvilága Földünk óceánjaiban nem keltene feltűnést a halak között. Éjszaka például egy részük fluoreszkál, minek hatására máris kedvet kapnánk egy kis dzsungeltúrához, ha nem lennének az olykor óriásira növő ragadozók. Maguk a Na'vik maximálisan élőnek tűnnek, az ember hamar elfeledkezik róla, hogy digitális szereplőket bámul hús-vér színészek helyett. Ez mondjuk nem csoda, hiszen a Weta Digital már Gollam figurájának életre keltésével bizonyította, mire képes. A legjobban a kékségek arca tetszett, akik örökölték az őket alakító színészek vonásait.
A színészek egyébként néhány kivételtől eltekintve jó munkát végeztek, Oscar-díjas alakításnak nem lehetünk tanúi, de itt nem is ez a lényeg. Sam Worthington jól hozza a nihilizmusából eszmélő, új életcélra lelő hőst, Sigourney Weaver kemény és céltudatos, mint egykoron Ripley volt, Stephen Lang harcra vágyó ezredesét könnyű utálni, Giovanni Ribisi viszont mint Parkrer Selfridgeként, a cég adminisztrátoraként meglehetősen súlytalan, karaktere egyszerűen nem kap elég lehetőséget a kibontakozásra.
Bár a történet kiszámíthatósága ellenére is élvezhető, valamint a film zenei és hangzásvilága is profi munka, az Avatar vélhetően soha nem mossa le magáról a „látványfilm" bélyeget. Bizonyára akad jó pár olyan ember, aki már csak valamilyen furcsán értelmezett sznobizmusból sem ülne be egy ilyen vetítésre, ám ők megfosztják magukat az utóbbi évek legmeghatározóbb mozis élményétől. Nem tartom James Cameron legjobb filmjének, ahogy igazán sci-finek sem, inkább egy varázslatos 160 percen át tartó utazásnak egy idegen világba, ahova a „függöny legördülése" után legszívesebben azonnal visszatérnék. Erre egyébként van esély, hiszen a rendező egy interjúban kifejtette, hogy még két másik részre elegendő ötlete van, így csupán az Avatar fogadtatásán múlik a viszontlátás.
5/5
A kék az új divat.