Azt hiszem, egy valamit bátran kijelenthetünk: a Pixar túl van a csúcson. De micsoda magasságokon. A mozinéző pedig okkal reménykedik minden egyes alkalommal, ha csak meg látja Luxo-t, a kis asztali lámpát, hogy a következő percekben valami varázslatban lesz része.
Mégis, az elmúlt filmjeik alapján a stúdióra jellemző merészség kezd a múlt homályába veszni. Legutóbbi két filmjük is már a manapság divatos folytatások táborát gyarapította – igaz a Toy Story 3 így is nagyszerű darab lett – és jövőre ismét egy régi sikerükhöz nyúlnak vissza a Szörny Egyetem képében. Tehát egyelőre igyekeznek a biztosra menni, és ennek ékes példája a Merida, a bátor, ami annyira nem Pixar, hogy az már szinte Disney.
Mert ha jobban megnézzük, a film inkább magán viseli az egeres cég, mint a lámpás stúdió kézjegyeit – igaz, a Pixar már jó pár éve Mickey Egér fennhatósága alá tartozik. Elvégre, ha összevetjük a sorsa – de különösen az anyja – ellen lázadó királylányt az óceánt keresztülúszó bohóchallal, a szuperhős családdal, a gourmand patkánnyal, a szerelmes robottal, a repülő ingatlanos kisnyugdíjassal, az életre kelt játékokkal, sőt akár még a beszélő autókkal is, akkor alulmarad a kis vörös, már ami az eredetiséget, a már említett merészséget illeti.
