Visszatérő poén a játékosok között, hogy a konzolos gamerek az aljanép, a PC-sek meg a felsőbbrendű faj. Ennek a vicces „háborúskodásnakˮ megvoltak a maga megfelelői régebben is. A nyolcvanas évek közepén például a C64-tulajdonosok nézték le a Plus4-eseket. Aztán pár év múlva ők kerültek a megalázott szerepébe, amikor az amigások röhögték ki a 8 bites gépeket. Az iparban a színfalak mögött közben jóval komolyabb konfliktusok zajlottak, és erről is lehet beszélni bőven az Amiga kapcsán – amely mostanában éppen harmincéves.
Zálogba minden, csak gép legyen
A történet kezdete 1982, és rögtön két szálon is elindíthatjuk a mesét. Az egyik a Commodore-é: ebben az évben jelent meg a C64, ami a céget az egekbe emelte. A sokoldalú otthoni számítógépek több piacon (köztük Európában) kiütötték a konzolokat, és miközben az iparág átélte a Nagy Videojátékkrachként emlegetett válságot, a Commodore azon kevesek közé tartozott, akik jól jöttek ki ebből. A cégvezető, Jack Tramiel kíméletlen (és sokszor tisztességtelennek mondott) eszközökkel tarolta le a piacot, a játékosok zabálták az olcsó gépet, amiből teljes életciklusa alatt több mint 30 milliót adtak el (ez ma is szép szám lenne, de akkor persze sokkal kisebb piacon kellett érvényesülni). A sztori másik szála Jay Miner chiptervezővel kezdődik, aki 1982-ben egy orvostechnikai vállalatnál fejlesztett pacemakerbe való chipeket. Miner korábban az Atarinál dolgozott, így nem meglepő, hogy ex-kollégái megkeresték, amikor fejükbe vették, hogy játékhardvert gyártó céget alapítanak. Miner a fejlesztésért felelős alelnök lett, és megalapították a Hi Toro vállalatot. A név nem bizonyult jónak, mert már létezett egy ilyen útépítő vállalat, ezért megváltoztatták. Olyan nevet akartak, ami barátságosságot sugall, így jutottak el a barátnő spanyol megfelelőjéhez, az Amigához.
Az eredeti terveken játékkonzol szerepelt, de Miner mindig is szeretett volna számítógépet építeni, ezért hamar átalakult a fejlesztési irány (mondjuk az említett válság miatt is a saját PC fejlesztése bizonyult a jobb üzleti döntésnek), és elkezdtek dolgozni a Lorraine kódnevű gépen. Igazi garázsfejlesztést képzeljünk el, forradalmi megoldásokkal és rengeteg anyagi nehézséggel és egy utólag legendává nemesült mozzanattal (például Miner nagyon szerette a kutyáját, és állítólag kapcsolási rajzokat mutatott az állatnak; ha az morgott, a rajz ment a kukába). Miner és több alkalmazott is jelzálogkölcsönt vett fel a házára, hogy életben tudják tartani a céget, amíg elkészül a prototípus és befektetőt találnak. Sőt, még Miner egykori munkahelye, az Atari is segített rajtuk félmillió dollárdnyi kölcsönnel. Végül 1984 januárjában a CES-en az első Lorraine-ekkel zártkörű bemutatót tartottak olyan techóriásoknak, mint a Sony, az Apple és a HP – vagy éppen a Commodore. És mindenkinek, aki látta Lorraine szépségeit – illetve a gépen futó legendás, egy éjszaka alatt írt demót egy pattogó labdáról –, leesett az álla.
Lorraine, te gyönyörű
Mert a Lorraine korának csúcsteljesítményének számított 16/32 bites Motorola 68000 chippel, több mint 7 megahertzes processzorral és 256 kbájtos memóriával. Gyors volt, és alkalmas üzleti felhasználásra éppúgy, mint multimédia PC-nek. Amikor még éppen csak kijöttek az első fekete-fehér Macintoshok, amikor a játékpiac csúcsára éppen felkapaszkodott a 8 bites C64, akkor jött ez a csodagép elképesztő felbontásokkal (320×256 képpont 32 színnel vagy 640×256 képpont 16 színnel, 4096 színű palettából) és négy hangcsatornával, igazi sztereó hanggal. Persze rögtön többen is érdeklődni kezdtek a gép iránt, de év közepére elfogytak a kölcsönök, ezért nem maradt más kiút: el kellett adni a céget.
Közben viszont történetünk másik szála is alakult: Jack Tramiel távozni volt kénytelen a Commodore-tól, miután összeveszett a főrészvényes Irving Goulddal. Tramiel az Atarinál kötött ki, és onnantól kezdve folyamatosan borsot tört régi munkahelye orra alá. Az Amiga-vételbe is megpróbált belekavarni, de Gould némi rábeszélésre magasabb áron megvette Minerék cégét, így az Amiga 1984 őszén bekerült a Commodore istállójába. Tramiel erre perelt, a Commodore is perrel válaszolt (ürügyet mindkét fél talált könnyen), és hosszan elnyúló harc kezdődött, amivel főleg az ügyvédek jártak jól. Ilyen hangulatban jött el 1985. július 23., amikor a Lorraine – persze Amiga, később pedig Amiga 1000 néven – debütált. A New York-i Lincoln Centerben mutatták be a nagyközönségnek, a prezentáló fejlesztők – megint csak a legenda szerint – mindegyik gépnek külön repülőjegyet foglaltak, mert féltették őket csomagként feladni. A bemutatón megjelent Blondie és Andy Warhol is, és zenei képességei miatt olyan zenészek használták később a gépet, mint Herbie Hancock, B.B. King és Billy Idol.
Amiga készlet tart
Érdekesség, hogy pont 1985-re a Commodore átmenetileg leállt a C64-ek gyártásával, mert azt hitték, többet nem vesz fel a piac – aztán pár hónap múlva kiderült, hogy Európában ekkor kezdett csak befutni. Így a következő néhány év, amikor az Amiga 1000 – de még inkább 1987-ben debütált, kompaktabb és olcsóbb verziója, az Amiga 500 – 8 bites kistestvérével együtt hódította meg a gamerek szívét. Ekkortájt jelent meg itthon a Commodore Világ is, a játékmagazinok gogoli köpönyege, és ekkortájt történt a rendszerváltás is, ami sajátos bukét adott annak, hogy jobbnál jobb játékok özönlöttek az országba, még ha nem is feltétlenül legális csatornákon. Az Amiga hozott még pár jó évet a Commodore-nak (a legjobban az Amiga 500 fogyott, hatmillió kelt el belőle), de a cég romlása már akkor elkezdődött, amikor Európa rohant C64-et és Amigát venni.
Gould ugyanis rossz üzletembernek bizonyult, aki nem tudta Tramiel gátlástalanságát és zsenijét helyettesíteni. Sorozatosan hibás döntéseket hozott, sűrűn cserélgette maga mellett az embereket, és nem mellékesen a vállalat igazgatótanácsában nem akadt egyetlen műszaki képzettségű ember sem. Nem működött hatékonyan a hardvertervezési folyamat (sokszor későn derültek ki hibák), és többször is rossz piacokra próbáltak betörni a nagy nehezen elkészült új modellekkel. 1994 tavaszán aztán a Commodore becsődölt, és két hónappal később – az addigra már újra pacemakerchipekkel foglalkozó – Miner is meghalt. Egyes kollégái szerint volt összefüggés a két esemény között. Az Amiga brand később többször is gazdát cserélt, és a 2000-es évek elején még egyszer megpróbálták újraéleszteni, de nem jött össze. De valószínű, hogy a PC-s felsőbbrendű faj és a konzolos alja nép közé már amúgy sem fért volna be egy harmadik réteg. A platform emlékét amúgy ma is szépen gondozza egy népes kommuna (főleg a lengyelek aktívak, a thecompany.pl címen rengeteg amigás cucc kipróbálható), és a harmincadik születésnapra időzítve július 11-én Budapesten is lesz Amicon Anniversary néven egy nagy retroparti. Akinek kimaradt ez az egész amigásdi, ott kóstolót kaphat belőle.
